Sejt (avagy az eszmék elfáradása)

  • Kategória: Versek

Sejt (avagy az eszmék elfáradása)


Sejt. Csak selejt. Értelme nincs. Ilyen az élet, a legnagyobb kincs.
Életünk csak ennyi. Így nem nagy kunszt „lenni”:= Hibás ’isteni’ kód, beépített programmód.
Az élet szoftvere hatalmas. Ám mitől lenne irgalmas?!
Kódod ismerheted, mérheted. De semmiképp nem értheted!
Halál?! Egyszerű! Semmi más: sejtszintű tömeges elhalás. Egy működési diszfunkció, életszerű illúzió.
A sejtbomba időzített! Na… Erre keress idézetet!
Sírni ezen, felesleges. Sejtkód csupán minden nemes!
Hagyd a léted gondolatát, a tudat minden hódolatát!
Ússz sejtplazmád mámorában! Vessz el tudattalan homályában!
---

Párhuzam

  • Kategória: Versek

Párhuzam

Elfoglaltad helyed tekintetünk
párhuzamának holtterében, mint egy
sötét, gyér nézőszámú moziban;

lehetőleg középen és hátul, ahonnét mindent
jól látni, és éppen csak karnyújtásnyira
hever a mozigépész álma.

Legalább azt ragadd meg, ha a véletlenek
szélesvásznán ripacskodó fények és árnyak
negédes évődésein időközben elaludnál.

Talán nem tudod, de korábban már én is
beleálmodtam magam abba az álomba;
párhuzamosok találkozása a végtelenben…

Változz át, Kafka!

  • Kategória: Versek

VÁLTOZZ ÁT, KAFKA!

Szeretlek, ahogy
A hideg tejet;
Nálad az igen
Nem csak egy lehet.

Szeretlek, ahogy
A forró kávét;
Mellettem lépted
Szívemen átlép.

Kívánlak, ahogy
Más még nem kívánt,
Kívánlak ott is,
Hol más rég kizárt.

Ha hanyatt dőlünk
A fűben ketten,
Megáll az idő
Másodpercekben.

Füledbe súgni
A mindenséget,
Látni a semmit
Remegő térded.

Belőled kapni,
Úgy, hogy nem kérek,
Álmodni veled
Az éberséget.

Hosszan nevetni,
Mosolygödrökkel,
Arra ébredni,
Hogy csakis ő kell.

Rajzolj felhőket,
Fesd meg az eget,
Te légy az eső,
Mi hozzád vezet!

Ülni a felhőn,
Lábat lógatva
Azt kiáltani:
Változz át, Kafka!

Nyisd ki a szemed,
Vedd le az inget,
És az este majd
Összemos minket!

Játsszuk el azt, hogy
Élünk mindennap.
Én minden vagyok,
Te: A minden vagy!

Emberit tenni

  • Kategória: Versek

Emberit tenni

Kezdetben voltam én,
mint a többi állat.
A lét oltott belém
titkos szagmintákat.

Ismeretlen lelkem:
tiltott selyempárnák.
Közöttük az engem
felhasító szálfák.

Aki óv és szoptat,
utóbb tőrt döf belém.
Egy kavargó oldat
a tudat, az enyém.

Végül lettem ember,
mentem, mendegéltem.
Utam végén tenger,
de még el nem értem

az Isten szélmalmát,
az örökké őrlőt.
Kígyót és szép almát,
csomót és zsebkendőt,

a megköthetetlent.
Mert akartam bírni,
mi úgy kell és mi szent:
jót, emberit tenni.

1.

  • Kategória: Versek

1.

A fák lombjába
lyukakat harap
a felhőtlen, június
esti ég
retinámba kap
az ócska, szomszéd
ház lámpája
hiányzol,
de már nem
könnyes
szívdobbanások
között,
csak tompán
és fel-felsejlően
csak tétován
mosolygom azon,
hogy nem
tudom, mi vagy
nekem, ikerfelem
miért is foglalkozom
veled?
Nem tudom,
csak sejtem
sejtegetem,
hogy ami jó
lett volna nekem,
de soha senkitől
sem kaptam
meg
beléd
tuszkoltam
gyúrtam
leheltem,
te x+1. Lelketlen.
Te, álomkép most már
ne moccanj,
a valóság vállon koppant,
mert nem létezel.

Költő / nő

  • Kategória: Versek

Költő/nő

Nem látom be rövidke eszemmel,
miért ne lehetne ilyet!
Miért áll lesben a kor meg a szellem,
zsákkal a kézben:
„Vissza az arcból! Még kicsi vagy és
földön a téma ezer:      
kicsi fészek, konyha. vacokból
nem látni a csillagokig!”

Rongyos ég

  • Kategória: Versek

Rongyos Ég

A Rongyos ég.
Mása sincs,
mint szégyene.

A rongyos Ég
azt susogja:
élj vele!

A Rongyos ég.
Jobb ez így: Lázad.
Abba hal bele.

2017. 02. 05.

A hiány értéke

  • Kategória: Versek

A hiány értéke

Még mindig hiányzol nagyon.
Szívem még magánytól retten,
de most már annyiban hagyom,
hiszen, lám, megöregedtem:

hajam megőszült, és bajszom
szálai szanaszét állnak,
álmaim adnak, ha alszom
szabad utat a halálnak.

Mire a lét, ha nincs élet?
Kiégett, üszök és korom
a szív, a szemek égnek,
hamu porzik minden soron.

Ki állítja meg a romlást,
a menetet a vég felé?
Ha az élet már nem hoz mást,
ki húz falat semmi elé?

Még mindig hiányzol nagyon.
Részem e fogható hiány,
másom sincs, csak ez a vagyon.
A lét csak ettől nem silány.

Népmesei fordulat

  • Kategória: Versek

NÉPMESEI FORDULAT

Egyszer volt, vagyis majdnem,
Hol nem volt, Várpalotán,
Barna haj, macska-zöldszem,
Élt egy szép királyleány.

Egyszer volt, vagyis már nincs,
Hol nem volt, Várpalotán,
Fiú, kinek nevenincs,
Hintója volt a Volán.

Közös út és menetjegy,
Algoritmusnyi-szótár:
Abszurd pillanat, mindegy.

Küldtek pár csetkommentárt,
Virtuális pergament,
A fiú csak csendben várt,
Királyleány bálba ment.

Jött az ősz, az egyetem,
Székesegyház oldala,
Sohase volt szerelem,
Csupán a körvonala.

Bár nem volt kerekerdő,
Csak kátyús betondzsungel,
Nem volt porzó, se termő,
Komfortzóna, mínuszjel.

Hetedhét Ország helyett,
Egy átlagos sakktábla,
A sáncolás átmenet,
Végül győzött a hátha.

A hiány csahol, ugat,
Mert a hátha gyenge lett,
Népmesei fordulat:
Én voltam a vértezet.

Egyszer volt, vagyis soha,
Hol nem volt, Várpalotán,
Lehettél volna csoda,
Nem pedig szájhagyomány.

Múlt kor

  • Kategória: Versek

Múlt kor

Maszkot cserélget, átírja magát.
Birtokot szerez, földeket ad át.
Büszkén zászlót bont, keresztet aggat.
Mit ma lobogtat, holnap szétszaggat.
Ábelt csodálja, Káintól tanul.
Fent ragyog: csillag, meglapul alul.
Tanulni tőle, tudni belőle,
hogy medvebőrre iszunk előre:
nem lehet. Kevés, mert mindig van és.
Megint a régi, rozsdaette kés.
Hazám ismeri, megtörtént sokszor,
hogy rá legyintett. Tán jön egy oly kor,
mikor nem kísért rosszlelkű szellem.
Nem temetetlen. Nincs kétely bennem:
a fény kisöpri, de árnya az a
„hazafi” foglya, és visszahozza.
Mindig sebet tép, szaggat az agyar.
Vadkanos múltad, makkszagú magyar!