Egymásból kinőve

  • Kategória: Versek

Egymásból kinőve


Csodára éhülő szemed világa
megleli bennem a holnapot,
nem öli lelked árvaság zsiványa,
nem félsz, mert tudod, hogy itt vagyok.

Kezembe rejted el, markomba zárod
a gyakran felsíró titkodat,
hisz lelkemmel éled, szememmel látod
tükröző hitemben önmagad.

Legyél a tőröm, s majd leszek én pajzsod,
sok véres harcba mi így megyünk,
közös a folyónk, így enyém a partod,
ezt mérte ránk a mi Istenünk.

Ha szorít a tér, mert fognak a rácsok,
kínunkkal feszülünk falának,
nem adnak bennünket soha át mások
lelket elválasztó halálnak.

Hisz örök a vágy és örök a hiány,
mely bennünk ontja ki illatát,
lehet, hogy önző, és lehet, hogy hitvány,
de mindenki érzi igazát.

A BÖLCSESSÉG GYÉMÁNTJÁNAK REJTELMESEN ZSONGÓ CSÖNDJE

  • Kategória: Versek

 

A BÖLCSESSÉG GYÉMÁNTJÁNAK REJTELMESEN ZSONGÓ CSÖNDJE

 

                                                                    meditálva Kvannon lepecsételt szobra ölében

 

Mikor a költő fölmegy a hegyre, pontosabban:
amikor elhatározza, hogy fölmegy a hegyre,
egyszeriben minden lépése könnyebbé válik, szinte szökken,
s gyöngykagylót feszítőn hasít szemébe az igéző rózsás hajnal.

Mint egy életre szabadító, jó éjszakai alvás
a kiterjedés nélküli, párálló sivatagban,
vagy akár nyirkos téli éjszakán, amikor mégis
elég meleged van a pihetollal tömött tibeti hálózsákban,
akkortól kezdve a süketítő csöndben jól hallod füledben
saját véred ütemét doboló verőered lüktetését
a bölcsesség gyémántjának titokzatos zúgásával elkeveredve.

Gondolatban a tengerparti homokot pergettem az ujjaim között,
aztán belegázoltam a vízbe és úsztam egyet az óceánban,
majd kis tüzet raktam a hullám barázdálta fénylő fövenyen,
konzervet melegítettem, kenyeret szeltem otthonosan,
aztán békés tele hassal kiballagtam a pályaudvarra,
s föllendültem a Santa Barbara-i hosszújáratú tehervonat
elém gördülő utolsó vagonjába, a fékezőfülke homályában
útnak eredve oda, hol csak surranó sármánypintyek
és viduló vörösbegyek fenyegetik gyapjúba burkolódzó
csöndek közé szorított, vacogó némaságomat –

mikor is a költő végre rászánja magát, hogy fölmegy a hegyre.

 

Zsákolás

  • Kategória: Versek

Zsákolás

csak azokat a ruhahalmokat tudnám feledni:
nagyim otthonkájának gombjaiba kapaszkodom,
hogy nem szabad, nem kell a zsákba rakni nagyit ---
és azokat a vasalt ingeket, kék kötényeit nagyapámnak,
azokat sem kellene még tizenhét évvel a halála után ---
bezsákolni nagyapát, a kalapját, bokszolt csizmáját---
csak azokat a fekete és kék színű zsákokat tudnám feledni:
bennük összepréselt gyermekkorom, a visszasírt kócos babák
bóbita-álmai, csak azt, meg dédi üres foteljét kellene még elfeledni---
anyám – látom – a könnyeivel küszködik, amikor kétrét hajtja
emlékeiben a szüleit, selyem papírba csomagolja apja vizespoharával
annak érdes tenyerét, s a dobozok megtelnek a múlt törmelékeivel---
csak a zsákok súlyát, a dobozok súlyát…szívünkben a kövek súlyát,
csak azt tudnánk feledni, hogy nem szabad lett volna a gyermekkoromat,
a nagyit és nagyapát bezsákolni, bedobozolni---

Géza bácsi Elment

  • Kategória: Versek

Géza bácsi elment

Géza bácsi elment. Keresztrejtvényeiben
már nincsenek függőlegesek, ő maga vízszintes lett.
Az élet poénvadászat, a halál nem áll jól sem neki,
sem senkinek, de ha már így esett: homokszemcsés,
csöndbélésű takarójával betakarja kedvesét
és az egy napot élt csillag-gyermeket.

Végre

  • Kategória: Versek

Végre


Bármit megtehetek.
Magas létrán lépkedhetek,
ahol a madár se’ jár…
Karom kitárom,
víz és szél útját járom:
Nap menyasszonyaként.
Lehetek hegyek felett járó
csodabogárlátó, fura figura.


Éltem – holtan.
Szabályok és rendszerek voltam.
Eltemetem. Megtehetem.
Kenyerem javát mással megetetem.
Maradékon bakancslistát írok.
Röhögök. Már rég nem sírok.


Bármi lehetek.
Számra rajzolt lakatot leveretek,
s ordítva, üvöltve mondom:
az élet a bolondom.
A porondmestere lettem.
A cirkuszt megfizettem.


Bármit megtehetek.
Épp szamárfület varrok az ég derekára.
Gyermekké lettem.Végre, valahára.

Vers hajnali négykor

  • Kategória: Versek

VERS HAJNALI NÉGYKOR

Már megint csak írok,
bár nem kellene - verset -
nem is a múzsa emel,
hanem elfolyó percek
csöndes rémülete,
ami vajon szédület-e
avagy igazság,
remény,
hogy a szabadság
versből van s a szerelem
költemény,
a hit pedig álom,
és én nem is bánom.

Ettől vannak a szárnyak,
mik röptetik a vágyat,
de honnan az alázat,
a büszkeségből bánat,
s miért nem tettem meg
mindig mindent,
ez valahol gyalázat...

Megyek a Nap felé,
a sziklára, a csúcsra,
a kékség s a csillagszív
magához húzza
mindenem, mint vasat a mágnes
s a lendület azt mondja,
ne állj meg, ne állj meg!

Erdők, fák, folyók,
patakban öreg kövek,
valamennyi isteni üzenet,
nagykövet;
s elér engem, hozzám,
mert normám és formám,
hogy karom, szívem kitárom -
így pengetem, dédelgetem
dalos, nincs-is gitárom.

S ha hiszitek, ha nem,
van bennem fegyelem,
nem gonoszság, nem zűrzavar,
hanem tiszta, ősi magyar.

Jaj, ez a szép pogányság,
ez a természetimádat,
ez teszi könnyessé szemem,
ez nyitja csókra a számat!

Stáció

  • Kategória: Versek

Stáció

Kezdettől a végig,
úgy viselem hitemet,
mint ki ruhát se vált.
Kopott, gyűrött, tépett.
A semmi és valami között,
számomra mégis ünnepi.
Benne igaz mindenem.

Nézem, ahogy
törvénytelen kincsek közé
kevert törmelék lelkek
hangos magányba vesznek.
Házakon, tűzfalakon kiáltanak,
szorít és taszít, a rend nélküli
szavak értelmetlensége.

Hunyt szemmel vágyom
a rózsák illatára, nyíljanak
a feledhetetlen bűnök felett.
A madarak, megint a madarak,
kertekben, fákon, a kereszten túl,
a múló idő koppanása, eggyé
áradó könnyek tengerében.

Fennsíkon

  • Kategória: Versek

Fennsíkon

Hullámzik és villódzik és ragyog,
mint a folyó – benne kis hal vagyok -,
megkettőzve tükröz és varázsol
a lég. Tornyos felhőket harácsol,
a halványkék ibolyaszínt mutat
a távolban – magas hegyvonulat
a láthatár. Tüdőt tágít az ér,
és elemi nyugalommal felér
a csendesülő szív bizodalma:
itt a helyed. A gond sem fojthat ma.

Gomolyfelhők, mint halottas menet
vonulnak lassan, könnyet ejtenek,
hol a csúcsok felhőket döfnek át.
Villantanak néhol egy glóriát,
s csak ámulom a száraz biztonság
öléből azt a sugár-színpompát,
melyből szivárvány hét színe fakad
reményt árasztva ég boltja alatt…
Használd ki az idődet – súg nekem
a múló perc, a szívem, a szemem,
s körül a síkon minden élőlény –
siratva halj, és sokat érőn élj!

Árvaság

  • Kategória: Versek

Árvaság


Akkor is árva voltam
Mikor élt az anyám

Nekem lennem kell
Veled vagy nélküled
Vagy általad
Nem érted

Egyedül maradunk
Mert mindenki magának
A legérdekesebb
Mindenkinek maga
A legérdekesebb

Belém érleltelek
Kifolysz
Híg és erjedt lettél
Ízlesz

Olyan sokáig jelentettél
Olyan sokat
Hogy már késő

Nem mondom
Hogy hiányoztál
Azt se hogy nem
Kocsma volt pár
Bor csak te

Nyár(s)

  • Kategória: Versek

Nyár(s)


Ezt a nyarat sem velem töltöd a tengeren
Féltékennyé teszel
A polipokra akik legálisan cirógatnak
A sós lére ami kitölti réseidet

Fél évszázaddal vagy idősebb
Talán túlélsz mégis
Nem viszel magaddal így nem fojthatlak vízbe
De vigyázz miattam már haltak meg

Nem leszel az asszonyom
Örökké síkos gazella maradsz
Nem hízol el pedig egész nap vígan legelsz
Zsíros harapású parti csodafüveket

A nyársalásban neked a hagyma íze fontos
Nekem a közös sírás
A szeretkezésben neked az orgazmus
Nekem te