Vannak haragok

  • Kategória: Versek
 Vannak haragok

Vannak haragok áldatlan
holtodiglan – holtomiglan
örökségül – öregedve,
jóslatokban láncra verve,
 
járnak dühösen, nagy zajjal,
csörögnek kardokkal, pajzzsal,
keserűek, minthogy vakok,
istenverte, vad haragok.
 
Más haragok szerényebben
elférnek bármilyen zsebben,
üldögélnek, ki–be járnak,
integetnek, kandikálnak…
 
Jönnek haragok megbántva,
mindenkivel rosszul bánva
egyedül élnek nyílt sebben,
rongyos, be – sem kötözötten.
 
Mennek haragok békével
elmúlnának mind, egy éjjel,
belebuknak a küszöbbe,
otthon maradnak örökre…
 
Élednek haragok, torzók,
ellenségeket toborzók,
az élet velük – fönt és lent,-
jaj, csak ne itt, ne itt, ne bent!
 
Kelnek haragok, szelídek,
a bánat röpíti őket,
sokasodnak, föltorlódnak,
egymás hátán morgolódnak…
 
Vannak haragok – nem múlnak,
ahol jársz, utánad futnak,
ne lássanak, ne lessenek!
Keresztet rád ne vessenek!
 
De vannak haragok – nyersek,
dühöngő, barlangszáj – versek,
épphogy csak véve levegőt,
fölfalják nyersen az Időt !

Pannonhalmi vándorének

  • Kategória: Versek
PANNONHALMI VÁNDORÉNEK
 
Kék fátyolba emel
a levendula-szín ének,
s a vár távoli sziluettjén
a lehulló sugarak megégnek.
 
A domb túloldalán
szőlőtökék közé kotor a szél,
nem leli az élet lenyomatát,
a bokrokban hiába keresgél.
 
A gyermek, ki biztos kézzel
fogta a petrencés rudat,
eget ringatott vállán,
s kacagva angyalok után szaladt.
 
Ilon’ riadt volt, de elszánt,
szemében Szinnyei vászna,
s ha a sarlót ecsetre cserélte,
színeket váltott a barázda.
 
Az idő vándorbotját
könnyen meríté homokba,
vén komódja tetjén
táncba forgott az inga.
 
’56-ban anyját padlóra
csendesítette a halál,
s látta, amint a hideg
test semmibe emigrál.
 
Corpus Christi, őrölte
ajka zátonyán a misét,
 a távoli ikonok körvönalán
a mennyei ígéret elvetélt.
 
Templomkövek merülnek el
 a térben, zúg a körmenet.
Zarándok arcok követnek,
Édenből szakított levelek.

Támadás az almáskertben

  • Kategória: Versek
TÁMADÁS AZ ALMÁSKERTBEN
 
Sárga lapot adtam a fának,
bár nem szegte meg a játék-
szabályokat,  de nem értettem
miért adott zöld utat sok
ezer, apró vetélytársnak,
miért áldozza fel testét egy
népes kolóniának, hogy
megőrizzék az örökös jelenlétet.
 
Önként vállalja a kockázatot,
rügyeibe engedi az eltorzult
indulatot, tűri, hogy gyermekei
érett szépségükben elszenvedjék
a hajlamot a rothadásra, majd
végül ellöki utódait, hogy
nyomorult torzóként landoljanak
férgek elhagyott bölcsőiként
a gyökerek között.
 
Valami bennem is fellobbantotta
a máglyatüzet, s a földig érő
fájdalomban párnámba fúrta fejét
a csillagokból mellém zuhanó
fekete madonna.
 
Még nem akarok sírni vele.

Öröklakás

  • Kategória: Versek

ÖRÖKLAKÁS
                              emlékvers anyámnak
            
Csak egy kicsinyke, fekete árnyék,
egy tenyérnyi álom úszott át
abban a türelmi zónában, ahol
nem marad meg ember, s állat,
ahol becsukódnak a sebek a
megkarcolt égen, s a holttérben
már nem aggaszt semmi a széllel
viharzó, őrjöngő csendességben.
 
Csak egy magányos torzó fekszik
a magasra nőtt fű sűrűjében,
egy jól nevelt, túlkoros angyal,
aki már nem ismer magára, csak
nézi mint vonul át fölötte
a vékony ajkakról lefejtett lélek,
s talán még gyönyörködni is tud
felcímkézett otthonában, s szája
szögeltében játszani engedi a
pajkos, gyermekké vált öregséget.

vers a három hűtőtoronyról

  • Kategória: Versek

vers a három hűtőtoronyról

a csokival kezdődött
az édes Inota-szelettel
papírján három kéményóriás
csodákat ígért
és képzeletem naponta
átrepült a háztetőn

a kis falun a városon
aztán tengerre szálltam
keletről nyugatra
határokon ugrattam át
becsavarogtam Amerikát
láttam a Horn-fokot

ám nem volt ott amit kerestem
és eközben bezárt a gyár

kéményein
most három madár várja
a visszaérkezőket
ezért én is visszatérek az első -
utolsó tavaszhoz
és amikor a nyár is elmarad
majd
sehol sincs papír hazámról mesélek
az utánunk érkezőknek

Sztaduk, sztaduk

  • Kategória: Versek

Sztaduk, sztaduk

Szeretem a hajnalokat,
hallgatom ahogy a távolban felsípol egy vonat,
sztaduk, sztaduk, kattog a sínen a kerék,
akár a falban kanyargó vízvezeték.

Ilyenkor sorban mind elém állnak,
férfiak, nők, elhasználtak, felhasználtak,
gyárak, földek szomorú rongyai,
sztaduk, sztaduk, te vajon mit akarsz mondani.


---------------------------

A fennmaradás nagy zálogát már régen zaciba csapták,
a cédulát elcserélték szeszre, kenyérre, hazugságra, kinek mire tellett belőle,
és röhögve borba mártották a szabadság fattyát,
sztaduk, sztaduk, gyerünk a keresztelőre.

Felednünk kéne a cifra paloták üres gőgjét,
nekünk, kik a döglött bérházak tövében élünk, halunk,
bár néha még érezzük eltüzelt zászlóink füstjét,
sztaduk, sztaduk, lassan elrohadunk.

Mégis, kiirthatatlan fák vagytok,
csak gyümölcsötöket tépték le éhes kezek,
és ha újra villódzó fejszékre éretten jajgattok,
sztaduk, sztaduk, madaraitok fészke leszek.

mese mese átka

  • Kategória: Versek

mese mese átka


én hat-hétévesen meghaltam,
nem vették észre, mert csak úgy állva,
de tovább jártam iskolába,
ha kellett szavaltam,
a menzán kétszer kértem repetát
(túrós-csuszát),
és szemem alatt a mély-lila maszat
nem hullafolt volt, a Kovács Józsi
vert be egyet a négy céből.

tegnap azt álmodtam, hogy élek
- na baszd meg -,
kezdhetem elölről az egészet,
fogat, körmöt növeszteni,
tipegni kéztől-kézig,
ballagni a sorban, mikor apám kísérik,
az oviban megint csiga a jelem,
---újra állva halni ---
hiába vágtázik velem a jelen.

szerelem kéne', hol itt, hol ott,
lehet csapzott angyal, vagy jólfésült kurva,
csinálnánk pár sanda csillagot
(néhány csóró jampecot)
az ég baldachin ágyába bújva,
és ti itt-ott fattyaim,
lesz, ki parszeknyit tipeg,
lesz, ki az első árvaházig,
és fog-köröm, vajon minek,
ha a semmi híg-tején lógunk mindhalálig.

Én, te, ő

  • Kategória: Versek

én, te, ő


lassan kialszanak a pesti fények,
csak Budán még pislog néhány,
a Duna, mint valami sötét kérget
az éjszakát himbálja hideg hasán.

a körúti bérházakon neonférgek,
üvegbábjukat percegve rágják,
álmukkal befestik a hópihéket,
így tarka latyak lődörög a járdán.

sárga cipő félhomályt rugdos,
csálé redőnyrésen szökik a meleg,
egy házmester nyugtatót szed a rumhoz,
nikotint krákog, nyakán dagadt erek.

a szesz jobb világot ígér neki,
ezért mosolyra torzul a szája,
a hajnalt majd a kukákra öklendezi,
s a fakuló dögszagot gurigázza.

a város, heveny vakbélgyulladás,
lapul, akár költő a kocsma mélyén,
az ég vén marionettpadlás,
én, te, ő, vergődünk csillagrojtok végén.

Eklogák

  • Kategória: Versek

Hajnali Ekloga


Harmatot isznak a kismadarak zamatos falevélről.
Pázsitok átitatott, üde-zöld levelén nehezékként
csüngnek a duzzadozó, remegőn tapadó csoda-cseppek.
Pír kel a tág horizonton, az éj suta rostja elolvad,
bíboros, ünnepi nap kel, amint kifehérlik a körkép;
zörren a fák citerája, a szél belecsap dudorászva.
Álmosan ébred a szem: kotorászgat a fény a pupillán;
méla tudat hunyorog megadón a sötét kihalásán,
míg kiviláglik az ész egyesülni a nappali fénnyel,
tétova álom eloszlik: orozza az éjnek a leplét;
Vénusz uralkodik: átragyog ímhol a szürke homályon,
visszaidézi a bársonyos éjszaka szent pihenőjét.
Éj enyhíti az emberiségnek az élete lázát.
Tegnapot ápol a gyógyerejével az ég takarója;
csillagok árja, e dajkai kéz ölelőn simogatta.
S lám a homályt kiszorítja a nap tüzelő ragyogása,
éj vajudása, szülöttje, csodás báb'asszonya: Hajnal.

Alkonyi Ekloga


Ím a nap őszi korongja csuszamlik a lágy horizontra,
langy heve hirtelen enyhül, az árnylepel élesen elhül.
Bronzludak is, ha pihenni leszállnak a rétre, pirossá
fénylik a csőrük, a lábuk a harmat erős hidegétől.
Kismadarak raja rebben az esteli szürkület árnyán.
Távol a rózsaszinű havasok süvegébe fagyott hó
prizmajegén töredezve szakadnak a kései fények:
csendben a nap köszön így el az álmosodó anyaföldtől.
Nappali lények erélytelen élete harca lelankad:
fárad a test idegélete, nyugszik az életütem már
készen az éjnyugalomra, amelyben erő feszül ujra!
Hagyd, hogy az Alkonyat átölelő lepelébe pihenj el!
Add neki hódolatod s vegyed át a jutalmad: az álmod!
Vedd, amit ad s amit elmond! Áldd csoda-gyógynak az Alkonyt!


Tengeri Ekloga

Szél hajigálja magát: beleborzad a tengeri tajték;
habzik a tág oceánnak a gyöngyfoga: porlad a permet:
sós víz tűmiriádja, jeges fagya perzseli arcod:
tisztogat, épít, bűvöli lelki erőd s ez eláraszt,
mintha a vad, viharos levegőnek atomja lehetnél;
vágy viszi végtelenekbe szemed, hogy a távba kutass, hol
szürke homály-horizont peremén a sirályhad is ujjong,
víjjog a hang a viharba, lecsapva a víztarajokra,
míg kidühöngi magát a vihar, de eloszlik a felhő,
elhal a szél is ugyan, de azért még köhhen a szellő,
lobban a fény: naparany simogatja a tengeri ringást;
kába sirályok elülnek: elég a vihar meg a hajsza!
Búcsúztasd a dühét, de köszönd is: hálaadó légy,
mert az az áhitatodra felépült lelkeden élmény!

Megjegyzés: hexameter- tanulmányok

Oratio obliqua

  • Kategória: Versek


Oratio obliqua
(szonettkoszorú)


1.

Anyám utolsó jajt nyögött helyettem,
és mint, ki mindent nemcsak elfogad,
de követel: lázongva megszülettem,
s nem bántam a világ miként fogad.
A bátorság vágott utat előttem:
sikernek véltem rossz kudarcokat;
áldás vagy átok hullott el mögöttem,
kéjük, kínjuk örökre fojtogat.
Merengni hát méretlen gyönyörön
és hinni, hogy az el nem ért remény
sirámait akármiképp nyögöm,
versekbe törni lenne tán erény?
Anyám hitt benne, amióta én
érett gyümölcs szakadtam köldökön.


2.

Érett gyümölcs szakadtam köldökön.
Sejtosztódásom gyógyulást ígért:
anyán s rajtam lengett a létöröm
s egy különleges boldogságba fért.
S a háború készített áldozatra,
amíg a föld csak embervért ivott;
aszkéta lelkünk gyönyörökre gyatra,
új célokért harcolni csak riog.
Könnyű játékként folyt az életem,
nem érdekelt, hogy lesz-e rajt haszon,
s egy kezdet mennyi jót jelent nekem?
Egykedvű "mindegy" volt a válaszom.
Terv nélkül éltem, csaknem önfeledten
s az emberárban lettem, mi lehettem.

3.

Az emberárban lettem, mi lehettem:
közönypalástba bújt kíváncsi árnya,
ki való színt sem díszíthetne szebben,
mint őszinte és valló verse tárgya.
Így gyönyörről kevés dal énekel,
inkább a fájó bánatot kesergi;
a szomorúságban több szépre lel
s a szépséggel sosem lehet betelni.
Nagy csendre int a mélyebb fájdalom
súlyos kínok fájdalma meg nem ihlet,
erőszakot sosem veszek dalon,
kínból szépséget senki sem meríthet;
anyám kínjából részem nem öröm:
Azóta a magam jaját nyögöm.


4.

Azóta a magam jaját nyögöm
és azokét, kik szép családba zártak
s aranyba fűzték késő, vén időm,
mint jó apát s hűséges élettársat.
Nincs gazdagabb adás, mint áldozat;
zord szótlanságban és fogat harapva
tettem velük minden magasztosat:
Győz, mert átok felett sikert arat ma.
Gondunk a vérünk: egy sérült utód,
kit megpróbáltatásunk gondoz, ápol
pótolva mind, mi neki nem jutott:
sejtelme sincs hiánya hányadáról!
Tallózok úgy, mint senki sem helyettem:
enyéim kínjait igámba vettem.


5.

Enyéim kínjait igámba vettem;
így enyhül tán a jó Gondviselés
által rendelt, örökre ernyedetlen,
önként vállalt, nem szűnő szenvedés.
Megdicsőül a gürcölő verejték?
Csak úgy, ha végeredményt ér a cél!
Ünneppel ülné, kinek megfelelnék,
ki áldozat-eszmét szeretve él.
Igaz szeretet nélkül nincs adás;
nagy szív nélkül nincs igaz szeretet
s ha szenvedés a megpróbáltatás,
a lélek üdve is csak ez lehet.
Ne fojtogasson tömjénfüstölőm:
szép szívem régi romvár: kő kövön.


6.

Szép szívem régi romvár, kő kövön;
történelmünknek, nyelvünknek is áldoz
s a kőhalmuk titkát, ha feltöröm,
a rejtekéből felszökken a táltos;
füstből formálja minden jóslatát,
sok gyorsan múló pillanatnyi szobrot
melyek a füstből úgy gomolygnak át,
mint kételyből lett villanatnyi fodrok.
Mert szépet és jót mondó táltosok
nyilatkozása úgy valódi érték,
ha igaz! Sorsom arra áldozott,
hogy szépen így beteljen mind a mérték!
Szent küldetésemet is tönkre tettem!
Ne nézzen rám sorsomtól, aki retten!


7.

Ne nézzen rám sorsomtól, aki retten?
Velem, ki érez, semmitől riad,
ki jobbat remél rosszabb végzetekben,
ki nem dühöng a csonka sors miatt,
ki emberibben mégis rám tekint,
megérthet minden rám-mért próbatételt
s a messiási ígéret szerint
a mennybe jut és ott elébe térdel.
Ha nem vagy álszent s nem gondolsz magadra,
hogy kívül sajnáljon belső vigasz,
önzetlen lelkületben megmaradva
tiszta szívedből mélyen megsiratsz
és nincs benned egy cseppnyi káröröm,
őszinte részvét könnyét köszönöm.


8.

Őszinte részvét könnyét köszönöm,
bár nem sajnál, ki kínom részese,
(sajnálat s részvét így válik külön!)
a gyarló ember Isten gyermeke,
ki verejtékben vétkét bánva szenved,
mert mindnyájunkban él a Messiás,
nem is lehetne bennünk ez ma szentebb,
lélektisztító, fényes, glóriás.
A társadalmi szabály helytelen,
hogy „nem illik kérkedni szenvedéssel,
még akkor sem, ha célja győzelem!”
Úgy akarom: magasztosabban nézz fel
s meglásd lelkemben azt, amit a bú fon
koronaként díszelgő koszorúmon.

 

9.

Koronaként díszelgő koszorúmon
nem karácsonyfás izzók izzanak,
de vér-verejték-tövisekkel szúrón
a szenvedést tartják őrség alatt:
ez Getsemán-i belső küzdelem:
vezeklő ember száll így önmagába,
hogy elmélkedéssel, türelmesen
a lelke üdvét végre megtalálja.
Átadtam én is már a lelkemet,
megtörtént így a nagy találkozás:
Jézus foglal a lelkemben helyet,
hogy bennem is éljen a Messiás
és koszorúmban már új régiség
pernyés fejemben ezer tövis ég.


10.

Pernyés fejemben ezer tövis ég
emlékeztetve ezer fájdalomra;
mégis erősít ez a lelkiség,
mely belső létemet ma újra bontja:
megismerem rejtettebb útjait,
mi járható és mi a járhatatlan;
lehet utas, ki sokat utazik
s emelkedettebb ész-szabály alatt van;
megóvhat az külső botlások ellen,
érezhetőleg alig szenvedőn,
s a kellemetlenségben is a kellem,
mit biztosíthat jó belső erőm!
Csak egyet kellett hozzá megtanulnom:
tépett gúnyám kerülje szomorú nyom!


11.

Tépett gúnyám kerülje szomorú nyom:
tisztátalanság lomha nyomai,
szépséghiány a vér a vértanúkon;
göncöm mivoltát nem kell vallani(!)
külsőm látványa tán fontos lehet,
nem is találva semmit rajta szépnek,
kutatva benn magasztosabb kegyet:
varázsosan szépíti majd a képet!
Lelket sugároz kopott gúnya, gönc,
a mélyebb tündöklést elvárja rendre,
s bár ezt elérve nem leszek különc:
nem lephet meg örökség és kelengye;
szép öltözet rám nem valódi ék;
osztozzatok rajt, hogyha mégis ép!

 

12.

Osztozzatok rajt, hogyha mégis ép!
Szaggassátok rossz ronggyá szép talárom
vagy kockán vetve legyen nyereség,
s valóra válik rólam minden álom:
szegénységet jelentő, üde jelkép,
bohócruhába varrt ezernyi rongy:
egy lényeget kibontó, zsenge mellék,
a viselőjét megfigyelni vonz!
Belsőnk a mag: a pont, amely körül
védő körökben épül fel a küllem,
mely szerepében boldog és örül,
ha gyújtópontját rejti finom illem:
saját sejtemmel kell majd megsimulnom
jámbor, bátor korunkat messzemúlón!

 

13.

Jámbor, bátor korunkat messzemúlón
szép szóban élő lelkem fennmarad,
hogy ígéretes jövőn s durva múlton
átszálljon egy-egy szárnyas gondolat
írott igévé halkan, hangosan;
jó leletnek, ha őszinte, igaz,
megőrizendő öröksége van:
szomjas lelkeknek végtelen vigasz!
Szárnyaljatok az ékes, új malaszttal:
Szó-hímporból vers-mézet pergetek
egy eljövendő, illatos tavasszal
s a dicsőségem dicsőségetek.
Ez hát belőlem minden, ami szép:
rátok hagyom a lelkemnek dicsét!


14.

Rátok hagyom a lelkemnek dicsét
földgömbnyi távra szép szülőhazámtól;
magyarságomnak szelleme kísért:
nyelvén csüngök, mint milliónyi vándor,
kiket szétszórt a korcs történelem
a földet megismerni s megtanulni,
értést, megértetést más nyelveken
és néha honvágyammal haza hullni.
Vándor agyamba többször visszatér
a Haza mint én jó szülőhazámba;
magyar valóm bennem mélyebben él
s halálommal sem fog kihunyni lángja!
Így vagyok s maradok, mióta megszülettem
s anyám utolsó jajt nyögött helyettem.


Oratio obliqua
Mesterszonett

Anyám utolsó jajt nyögött helyettem.
Érett gyümölcs szakadtam köldökön.
Az emberárban lettem, mi lehettem.
Azóta a magam jaját nyögöm.
Enyéim kínjait igámba vettem.
Szép szívem régi romvár: kő kövön.
Ne nézzen rám sorsomtól, aki retten.
Őszinte részvét könnyét köszönöm.
Koronaként díszelgő koszorúmon,
Pernyés fejemben ezer tövis ég.
Tépett gúnyám kerülje szomorú nyom!
Osztozzatok rajt, hogyha mégis ép!
Jámbor, bátor korunkat messzemúlón
Rátok hagyom a lelkemnek dicsét!