Gyermekkor

  • Kategória: Versek
Gyermekkor
 
Ások
az emlékezés ásványrétegeiben-
A fekete arany
nem akar
napvilágra kerülni:
Szállítókosarak
az emlékezések csatáiban.
Nem gondolkozhatom
a mélybe

Lámpa sugárzik
a homlokomon,
megvilágítja számomra
a helyszínt,
de nem a sötétséget,
ahol a bányagázok
kucorognak.
Aztán a feketéllő
fekvőhelyekről
kitolódik
a fájdalom:
gyermekkorom
kormosra összekent
boldogsága-
meghajolva ment,
tárnákon át
láthatatlan időjárások csúsznak át
És mégis, ugrottam
és táncolnak napközben
mintha a levegő tarka kötél
lenne,
semmi sem zavart,
egy piszok, egy ipari bűz sem,
csak az anya szenvedett,
mintha napközben
megfulladt volna
a kosztól
kirabolva.

Csak az tudhatja

  • Kategória: Versek
Csak az tudhatja
 
Csak az tudhatja, aki lábtörlőn aludt összehugyozva, miközben ölelésről álmodott vodkásüveggel kezében, hogy eggyé váljanak, és várta, mikor téríti le valaki erről az eltorzult téridő görbületről, hogy jöjjön a megvilágosodás, de ő csak kifolyt szemmel és átszakadt dobhártyával bolyongott tovább a katatón éjszakában. Az ismeri, aki üvegcserepeken táncolt extatikusan, habzó szájjal és kiesett kezéből az utolsó pohár, aztán maga is szétfolyt a galaxisban, de csak legyintett és tovább járta caminóját a szétgurult gyógyszerek és üvegek között. Aki rólad gondolkodott, hogy amíg nem voltál jelen, vajon kivel keringtél ebben a rideg csillagporos éjszakában, kinek a vállába mélyesztetted körmeidet, amikor mámorosan kiserkent a vér, akárcsak a világ másik felén az űrködben, egy kocsmában, vagy valamelyik híd alatt, esetleg parkban, telefonfülkében, kartondobozok és hajléktalanok között. Aki véresen és pucéran szeretkezett mindenféle anyaggal, gyógyszerrel, sörrel, vodkával, aztán lezuhant, vagy lelökték, miközben kezed után nyúlt, de nem is lényeges, maga sem vette észre, hogy galaxist váltott. Aki üstökösként száguldott a lakatlan bolygók között, letarolva a világegyetem apró morzsáit, miközben azt hitte/,/ ez a megvilágosodás, képeket, festményeket kutatott vakon, hátha megtalál valamelyikben. Akinek eltört keze-lába, mialatt meglékelt koponyával feküdt a metróban, várva a legelső járatot, aztán az intenzíven ébredt és arra gondolt, hogy közel az üdvözülés napja. Aki otthon vért hányt, aztán maga alá hugyozott és zokogni sem volt ereje, csak legyintett a kifizetetlen csekkekre, összedőlt lakásra, sóhajokra, kézfogásra, aztán mégis eladott mindent, hogy olcsó bort vegyen és egyáltalán nem értette/,/ miért lenne baj. Aki az utca alatt élt és őrszobán vagy kijózanítóban ébredt, aztán a híd alól akart menni dolgozni sárosan, borotválatlanul, de csak zötykölődött a villamoson és várta, hogy Isten megszólítsa őt. Aki a feketelukba zuhanva valami különös asszonyt látott, vagy álmodott talán, olyat, aki mindig ott ül némán üres tekintettel, miközben démoni angyalok suhannak el mellette, borgőzt és spirituszt árasztva. Aki testére varratta soha el nem küldött levelét, aztán féregjáratába visszabújva várt rá és ezerszer megkérdezte a felhőktől, hogy mikor érkezik a vándor, de aztán az elvonókon nyál csorogott ki szájából, remegni sem volt kedve nélküle. Miféle démon rántotta magával és taszította végtelen zuhanásba? Ki festette végtelen csillaghálóra kifeszített vásznára utazásait? Ki az, aki versbe szedte, rímekké alakította pokoljárta érzéseit, hogy láthatóvá tegye a végeláthatatlan éveket, amik lehulltak a mélybe, hogy feltárja a kárba veszett ölelések, egymáshoz tapadások sebeit. Aki ezt végigjárta és a híd peremén mélység felett lógva emlékszik egy ölelésre, annak az elengedés pillanata szent, örökké zuhanása közben rád mosolyodik, utat talált legmélyebb önmagába és megérkezik hozzád halkan, hogy lerázza az útporát.
 

Viharmadár

  • Kategória: Versek

Viharmadár

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.
Hullámmezővé érik most a felszín,
lebegő tányérok a liliomok –
játszanak mint megsemmisülésig
a hínárillatban eltévedt gyerekkorok.
Narancsruhában érkezik az alkony,
a parton lassan, tűnődve jár.
Szakadt arcom vitorlavászon –
óvom, mint költővermét a viharmadár. 

Nem hallja senki sem

  • Kategória: Versek
Nem hallja senki sem
 
Szerelem magból nyíltam gyommá,
Majd hazugság vált ágyasommá,
Megölve lelkemet,
Megölve lelkemet.
 
S ha lopva jött pár derűs óra,
Mint tolvaj osont harangszóra.
Nyomában némaság.
Nyomában néma gyász.
 
Hiába harsog már az ének:
„Szeretném, hogyha szeretnének”!
Nem hallja senki sem.
Nem hallja senki sem.
 
Ott vagyok minden verssoromban,
Magányt sírok, míg lábnyomomban
Elsorvad a remény.
Elsorvad a remény.
 
 
Evokáció: Ady Endre Szeretném, ha szeretnének c. versére
 

Magamról

  • Kategória: Versek
Magamról
 
Nekem ne mondja meg senki, hogy mikor mosolyogjak,
ne súgják fülembe értelmét a szónak,
ne mutassanak utat, amin el kell majd indulni,
parancsszóra nem tudok máshoz idomulni.
Én nem kérek mankót, míg magam tudok járni,
nem kell énhelyettem a hét próbát kiállni,
én magam rontom el önmagam életét,
ne segítsen ebben egy bölcsebb nemzedék.
Én vagyok az erdő eltiport virága,
vagy leszek – ha akarom – a legmagasabb fája,
völgyben a kis patak, mely csendes csobogással
vág ketté egy hegyet, szívós kitartással.
Vagy Atlasz makacs öccse, ki maga visz a hátán
egy lelkekkel telt bolygót a képzelet határán.
Én vagyok a harag, vagy a megbocsátás,
magam ellensége, míg másoknak áldás,
én vagyok a hegycsúcs, kit szelek ostromolnak,
szívem fagyos burka, fekhelye a hónak.
Ne sajnáljon senki, és ne is éltessen,
lekezelő gőggel senki se szeresen.
Emberré érek én ez embertelen létben,
és rideg magányommal társulok az égben.
 

Magyarázkodás Babitsnak

  • Kategória: Versek
Magyarázkodás Babitsnak
 
Ár-apályból kéne kiindulni,
közel a Hold, távolodik újra;
egészében nem történik semmi,
mégis az ágat a dér lehúzza.
Tél van bent, a külső nyár se bántja,
mosolyog az ember, bárki lássa,
koponyáján a mosoly meglátszik,
akár bőrbe, akár földbe látszik.
 
Játszik itt az élet a halállal,
szerelem a belegondolással,
Egy vallásnak kétfelőli része,
pap se kell, feszület, bor, kenyér se,
megmérődik minden percben maga,
most gyerek, majd vénember vagy anya;
körülnéz, a múltat megcsodálja,
úgy él, ami jön: csakis azt vágyja.
 

Kökénykóstoló

  • Kategória: Versek
KÖKÉNYKÓSTOLÓ
 
Míg nyújtózott odafent
a kék üstökű ég,
kint a szelíd határban
kóstoltam kökényt.
 
Visszafogott voltam,
csupán öt-hat szemet,
mert mértékkel jogos
a dércsípte élvezet.
 
Dűlőutak ölelte
homokdomb szívén
hármasban mulattunk.
Az őszutó, az öröm és én.
 

Te és Én

  • Kategória: Versek
Te és én
 
Te.
Szabad gyökökkel középen lebegsz,
s labilis kötésben egyensúlyozol.
 
Én.
Idegen ellipszis pályán keringek
sodródó részeként az egésznek.
 
Te és én.
Külön. Külön.
Várjuk, hogy összeérjen a görbülő világ.

Egybeforrva - Euterpéhez

  • Kategória: Versek
Egybeforrva - Euterpéhez
 
Mondd, leszel-e a múzsám,
rezdülés estéim átsejlő blúzán,
hajnalban pisla lámpafény,
mielőtt a Holdnak lába kél,
 
kacér szellő a vállamon,
gödröcske durcás államon,
fülcimpán csókok ujjbegye,
bűnömre az Úr kegye,
 
vagy inkább imám szólama,
kórusból (ki)csengő szózata,
koldus költőnek falat kenyér,
ellenségének nyitott tenyér?
 
Ó, legyél a csend! A végtelen.
Helikon csúcsán védtelen
alvó tudatom kútfeje,
ha bőrömön átfut a bús zene.
 
Legyél a szóm, ami átitat
embert, világot, s lám áhítat
cseppen ajkamról eléd. A remény,
hogy Isten malmából erény
 
szitál fejünkre port, kevés,
hát sok kishitű költő téged kér:
Húzd öledbe ez árva főt,
vezesd kezét, ezt várja ő,
 
Ne hagyd magára, légy támasza,
magányos cédrusnak ágyasa.
Ha ajkamról feléd dallam száll,
emelj magadhoz, olvadj rám!

Vadhajtás

  • Kategória: Versek
Vadhajtás
 
nem látja más
de te már érzed
az ördög munkálkodását
a testet rágó férget
érzed
ahogy magába ránt a szörny
örvénylik minden sejted
s te ijedten
a felismerést
régi ruhád alá rejted
 
de hiába
másságod titkát
Káin mosollyal mutatja 
kegyetlen tükröd
s míg bambán bámulod arcod
a ráfeszülő fény
félelmet tükröz
 
vadhajtás vagyok
vadhajtás
mantrázod már egy éve
közben verejtékgyöngyös kételyed
igazzá válik
rútnak vélt tested szégyenére
 
a korholó szidalmak
lassan kiölnek belőled
minden szépet
burjánzó sebként nő
a bűntudat
s  ronggyá foszlik
az önbecsülésed
 
fogadd el magad
fogadd el
szól fohászod minden este
közben űzött lelked
csak reménnyel hál
lopott örömöt keresve