Eszmélés

  • Kategória: Versek


ESZMÉLÉS


I.
Roppan az éjszaka mindent beárnyaló fája
Madárcsevej szaggatja rostjait,
Motoszkálás, harmat fűrészeli lassan,
Majd a derengés tépi ki tövestül.
Hamar ellobog a kelő Nap fényében,
A szem miatta vakul, a test még áhítja.
Úgy nincs, ahogy eddig volt, de nem baj.
Nemsokára, estére újranő.

II.
Nyom nélkül múlnak napjaim, pedig megszámláltattak.
Talán meg is mérettek, de kevésnek találtattak.
Általam mindenképpen.
De így is nyom nélkül múlnak.
Eltelnek a percek, nincs határuk:
Csak lehunyom a szemem, és én vagyok a világ.
Álmodom, és nincs szabály.
Akkor van, ha nem álmodhatok szabályokat.

III.
Megírta a legmélyebb szerelmes verset
Egy senkinek, aki semmivé porlott azóta
Mellékdalt is költött a kedvesnek, a biztos pontnak a semmiben.
De akkor lobogunk ott, amikor itt már kialvóban a tűz.
A kedves tehát elhagyta, mert ő sosem kapott szép verset,
csak feszülten is higgadtat, férjeset.
Így járta meg a költő kétszer is a poklot:
először, hogy dudás lehessen, majd meg, mert dudás lett.

IV.
Ez a világ meg hát, hiába képzelem,
ilyen is, olyan is, nincs benne értelem.
Pöttöm galaxisok, óriási atomok,
gigamásodpercek és mikroeonok
között érne lelkem, szellemem, szerelmem,
ha már hívatlanul e Földre születtem.
Elveszek, elbújok végül egy gödörben,
halom hasított lesz fejfaként fölöttem.

V.
Hullámok vagyunk, bár azt hisszük, testek.
Befogadunk, kibocsátunk, interferálunk.
Mind kígyók. Farkunk zigóta másik kígyóban,
fejünk maga a halál.
Pillanatokra szeletelve látjuk csak magunkat, egymást.
Pillanatokat tudunk csak áttekinteni.
Csoda-e, hogy semmi jóra nem vagyunk jók?
Csoda-e, hogy együtt sem érünk semmit?


VI.

Vajon miért élünk mind átgondolatlan,
élvezettel felbüfögő hazugságokban?
Miért acsargunk területet védve,
mikor senki sem akar átmászni a kerítésen?
Azért akarunk akasztani,
hogy méltóak legyünk a bitóra?
Sötét van idebent, csak nyirok és doh.
Csak a csótányok futása célszerű.

VII.

Ahol nincs szabály, teremtünk ott is,
határokat húzunk a sima földre.
Küzdünk a magányért, s a magányosság ellen,
jogaink mind a másikat tapossák,
más jogai minket, s persze csak ez fáj.
Meg az éjszaka, az örök, amire nem gondolunk.
széttépett láncokból kovácsolunk kardot,
hogy örökre elvegyük mások szabadságát.
VIII.

Nincs út visszafelé, de nincsen előre sem.
Ami van, az maga építi magát.
A göncölök nem rácsok, hanem
helyettünk ők a teljes bizonyosság.
Látunk, amit látunk.
Mögötte ott egy egészen más világ.
Szétárad bennünk, de értelmünk
csak az hiszi el, amit lát.

IX.

Meg azért nem ették őket, pedig olyan konzerv,
mint a löncshús, lehetett volna belőlük.
De mégis táplálék lettek. Hamvaikat
műtrágyaként szórták a földbe.
A marhák lelegelték a füvet,
beszívták a kémények kaparó füstjét.
Így ők, a gyilkosok, zsidótejet ittak.
El is veszítették a háborút.

X.

Meglett ember vagy, nem elveszett.
Azt hiszed, kerek a világod.
De amit elértél, sírba megy veled,
s már előtte sem fontos neked igazán az egész.
Az vagy, amit veszel s kiharcolsz magadnak,
ami aztán, végül mind szemétté válik.
„Marok minerálé”, kőbe vésik neved
alatta az évszám. Ettől eddig, elmúlt.


XI.

A boldogság csak egy pillanat,
aztán máris torkodon a kés.
Ha szerencséd van, előtte még
kiloccsantják az agyadat.
Sült oldalasként, orjalevesként,
rántott karajként válhatsz emberré.
Aztán székletté,
mert úgyis az a vége.

XII.

A gondolatok, mint a felhők, eloszlanak.
Már nem takarják el a Napot vagy az éjt.
Itt van hát az áttetszően tiszta boltozat,
ami valójában élhetetlen, holt tér.
Elnyeli a napokat, a hajnalt,
a táborok holtjait. Még József Attila is
kevésnek bizonyult ahhoz, hogy átszökkenjen az akadályon.
Vagy megtette, és ő vár minket odaát?


Budapest, 2013. szeptember-október

Helyzetjelentés a költészet futóárkából

  • Kategória: Versek

Helyzetjelentés a költészet futóárkából


Harangvirág-csöndek kék fedezékében
ismét csak a költő szólja el magát:
nevén nevezve a csúfot és a szépet,
sercenő gyufaként lobbantja dalát.

Amikor velőig ég már minden mondat,
mégsem kúszik-mászik, csak az arca pír.
Szétázott mítosz, elkenődött hasonlat
a tavasz, s az ég egy összegyűrt papír.

Tudja, nem bűvölhet vipera-szavakat,
bár költészet futóárkában a féreg
még hazudik neki egy lehetőséget...

Az alku taszítja. Az Édenen lakat,
tudja: a szívében semmi harag nincsen.
Akkor néz végleg szemébe az Isten...


 Dallam 5 akkordra (antológia) 

 

Csak egybeesés

  • Kategória: Versek

Csak egybeesés

Az Andrássy úton elfér
még egy-két affér,
nem erre a porcelán érre
voltak tank-tapintattal
a terebély hírek
mik krémet és Krímet faltak feketén.
Rímeket én, utólag és futólag foltozok,
baráti jobbot nem,
szöveget nyújtok át.
Arcotokon a honi helyzet
azért ne mutasson mostohát,
súlytalanságot a tekintet,
mert nincs kirántott pisztoly csak egy
kiránduló pár ábrándja.
El kell ódalognunk, könnyíteni
magunkról a figyelmet,
hogy a nagyhatalmon se görbüljön meg
az ujj, mi célzás akar lenni.

 

 

Megjelent a Liget 2014. novemberi számában.

Hely és tér

  • Kategória: Versek

HELY ÉS TÉR


Avítt mosószer mázolmánytól
homályosult ablak, a vak.
Falak rücskéből elköltöztek
a tekintetetek, tapintások.
Híggá, majd semmi-hellyé hal tere,
szürke az idő romladéka.
Nem szomorúság. Hideg döbbenet
a felettes-alattas én,
honnan huzat
- a tér, remény.

 

határon innen

  • Kategória: Versek

határon innen

Törtetni
vagy töretni
születtél?

Most már
persze mindegy.
A szív
időnként kihagy.

Jobbról  meg
balról is üthetik
kódolt
Krisztus-arcod;

füstjelekké
foszlik,
életlen,
hogy ki vagy.

Határon túl
vagy határon innen,
rád lesnek
megunt,
csontváz-életek.

Fejed fölé tetőt,
árnyék-hálót húznak
dús ködökbe préselt
karmatételek.
Álmodni
vagy áldozni
szeretnél?

Dizájner-drog
vagy nincs-más holnapok?

Kerékbilincset tör
űrt kongat a szégyen.

Marnak égre fröccsent
spontán oldatok.

 

 

Ecce

  • Kategória: Versek

Ecce

Ez már egy másik,
új ég.

Akácfák
ácsorognak
a kásás hajnalban.

Kopaszon.

Ballada az öreg Johnról

  • Kategória: Versek

 

Ballada az öreg Johnról

 

 

 

Fenét öreg, dörmögte-dohogta régen,
ha néha az ifjak őt le-öregezték.
Most itt fekszik egy kórházban vénen,
ezerféle csövek borítják a testét.
Ha sóhajt, az is már zihálásnak hallik,
mindenki azt várja, tán ez az utolsó,
azután a feje csendben hátrahajlik, 
s befogadja testét egy rideg koporsó.

De ő nincs ott akkor, elviszi az álom,
az is meglehet, hogy ez egy másik világ,
túl az életen, de innen a halálon,
égi zenét fújnak a tündértrombiták.
Halk dallamra jönnek a régi asszonyok,
hogy vele, mint hajdanán, ágyba bújjanak,
búcsú-szeretkezésre vágyuk fellobog,
halál kapujában végtüzet gyújtanak.

Jön Judit, kit egy éjjel hétszer szeretett,
olyan jó volt vele estétől hajnalig
nyöszörgésre biztatni a kerevetet,
semmibe véve a világ tilalmait.
És Eliza, az égszemű lengyel asszony,
ki mindent megadott egyetlen éjszakán,
tán azért jött, hogy neki gyönyört fakasszon,
hasonlót sem érzett ő még soha talán.

Most tangózik a napszőke Evelinnel,
széles franciaágyon ér véget a tánc,
mintha mindig együtt - minden visszarímel,
két izmos combja volt John csípőjén a lánc.
Hogy tudott ölelni e két formás lábbal
(szerelmi csatában de remek vértezet)!
minden beterítve teste illatával -
éteri ölelés, mennyei élvezet.

Az öreg John most zihálva érzi ismét,
de már orosz Maruszja forró csókjait,
ahogy ráült a lány, feszítve gerincét,
szinte lovagolta műlovar módra itt,
ajakát nyalogatva kéjjel élvezett,
végül lezuhant nyergéből kimerülten,
majd hamarosan újra fölkerekedett
a szerelmi csatától megrészegülten.

És lám, eljött hozzá Ilona, a drága,
hosszú, dús hajával betakarta arcát,
magát is meglepte nem földi vadsága,
véresre harapta szeretője ajkát.
Már minden régi lány egyszerre volt véle,
egy búcsú-orgazmus utolsó emléke -
nem halál, csak  a vég kielégülése,

s a vén John könnyeden szállt a messzeségbe.

 

 



 

 

 

 

Tizenhárom évig

  • Kategória: Versek

Tizenhárom évig

Ketten voltunk.
Tizenhárom évig gyakran veszekedtünk,
aztán csendben kerültük egymás tekintetét.
Öreg vakolatként
hullott le az egymást elfogadás.
Önzésünk falán
fakult, kopott a szeretet-festék.
Hiába volt közös a házunk,
elfordultunk,
egymásnak háttal.
A szembejövőknek
osztottuk szét
egymást nélkülözésünk maradékát.

A bőr alatt van

  • Kategória: Versek

A bőr alatt van

nyitva a szekrény pucéran bambán
nézem hol milyen mi lóg a vállfán
az igazság bor foltos így szennyes
ütéstől véres tévhitből meggyes
a szabadság szűk kihíztam régen
gombja elgurult cipzárja kéken
felcsillan most is divatos lenne
sehogy se megy fel erre a testre
a hit szétszakadt foltozott nadrág
szétment az anyag biztos hogy nem vág
de nem is takar kilátszik minden
közröhej tárgya lennék a hitben
hol a szeretet hová is tettem
szégyellem magam elfelejtettem
miben megyek most nincs mit felvennem
új ruhatárra kevés a pénzem
mese a király új ruhájában
a valóság meg a bőr alatt van

Népdalokat terem

  • Kategória: Versek

 NÉPDALOKAT TEREM

 

Nem csélcsap városi kalandor,
olyan maradós, lombosodó fajta.
Nem látom rajta, hogy kétség gyötörné,
bú nem feketíti, bánat nem falja,
teszi a dolgát, mintha csak történne vele,
a jelenre alig figyel, a jövő foglalkoztatja,
a hajtó, a növő, az érő, a termő –
gyökere annyi épp, mint a lombja.
Gerléket hintáz, pintyekkel táncol,
csorranó mézgát izzad a darazsaknak,
villoghat a balta éle, járőrözhet a ráspoly
a rozsdás fűrészfogak közt csiszorogva,
hajnalban anyám almafája harmattal mosakszik,
s ereszkedő pentaton dallamot terít kacagva körém.