Ismeretlen metszéspontok

  • Kategória: Versek

ISMERETLEN METSZÉSPONTOK

sehol nincs kettő igazi egyenes
valahol bátran egymásba is metsző
legtöbbjük sok sajnálattól szegecses
hajlongásba görbült és visszatetsző

talán ott állnak a nagy hegyek csúcsán
ahol a szálfenyők a Holdba döfnek
reggel fénye töri át felhőgúnyát
és csillagok játszanak az öröknek

ebben a végtelen is lehet gyarló
valahol lenni kell egy metszéspontnak
a téridő Istene felé hajló
és okozathoz legendákat fonhat

az égi körhintának nagy az íve
mint fogak hullottak ki a fix pontok
naiv remény kapaszkodik semmibe
égre néz talán látja is és boldog

első közlés

Tempus fugit

  • Kategória: Versek

TEMPUS FUGIT

kezdetben csak tejfehér a világ
nincs az agyban még emlékezet
csak sírás hol a szónak nincs ragja
később kerül rá az ékezet
csak kapaszkodik a kéz fény után
aztán az arc már mosolyt tanul
egyszer csak összemennek a ruhák
semmi nem lesz már váratlanul
oda gyermekkor első kése
de még maradt anyám ölelése

nem tudtam ki édes ki mostoha
nagy erdők fontak körém indát
messzi lengett az éj álomhintán
és szép remény súgta hogy soha
ne adjam fel a harcos célokat
apám patkót vert acélosat
hintalovunk csillagokig repült
iker felem is velem hevült
közös dunyha és iskolapadok
testvér testvérben mély nyomot hagyott

aztán kergettem tarka álmokat
égig repültek mint a lepke
én földön ragadtam epekedve
nem az ember a sors válogat
elmentem hát tétován és messze
mintha minden el lenne veszve
vándorúton várt rám lelem csöndje
énem magamból szedtem össze
szívem néha rám szólt sok a munka
de lelkem soha meg nem unta

meddig nőnek majd kopnak a hegyek
mivé lett a sok kataklizma
vagy ősi csillagmúlt forrva izzva
nem hagyott hátra mást csak heget
mindent összevarrnak a városok
lassan gomblyuknyi hely az élet
az est bagolyként csöndben átoson
hangyaremény bolyában réved
repül az idő naponta újra
minden rigó a régit fújja

első közlés

Greenwashing

  • Kategória: Versek

GREENWASHING

egyszer talán a fák is elindulnak
ahogy valaha a birnami erdő
talán kihányja a sok vegyszert mező
béka sem kívánja vizét a kútnak

nagyképernyős igazság haramiák
a bizalmat festik ma remény-zöldre
sok vak lepke belerepül a ködbe
mert azonosíthatatlan a virág

ahol a bizalom rossz helyre kerül
valósba burkolt sandaság van felül
alattomos mint ózonra a freon

egy jó szlogen mindent ápol betakar
és mindig az lesz amit az EGY akar
az örökkön túlélő kaméleon

első közlés

Szomorú vasárnap

  • Kategória: Versek

Szomorú vasárnap


A borús őszi délelőtt letaglózott.
A hétvége zaklató nyugalma
túlnőtt rajtad és önmagán is.
Megroggyanva, leesett állal bámulod
a hűvös messzeséget
és a nyirkos fellegek undorító szivacsai
szinte beúsznak ajkaid közé,
de füstös ízüket, csak emlékezetből érzed.
Talán sült galambra vágynál inkább.

Restséged maga a nihil,
de a gondolat túlmutat
vacogó léted egyszerűségén.
Valami régvolt láz érzetét szimulálod,
azt az érzetet,
ami a bőröd alá is be tud kúszni,
s ott szétárad és melegít, melegít,
amitől jólesőn izzadni vágysz.
De a libabőr hamar visszaránt a valóságba.

A seressrezsői hangulat fátyla
még sokáig feletted lebeg.
Holnap halottak napja lesz,
de te, csak magadat gyászolod.
Arra számítasz, ha eljön az idő
a Styxen innét a Limbus befogad.
Nem nagy óhaj. És egyébként is
úgy érzed, te oda tartozol.
A csillagokba már régóta nem vágysz.

Ott úgysem vár semmi áldás,
nem úgy, mint az Utazó Költőt,
aki a vad vadonból eljutott oda.
Lejjebb legalább
(ahol még nem túl szűk a gyötrelem árka
és az egyetlen fájdalom
csak reményed hiánya lesz),
talán parolázhatsz Ovidius-szal
(átérezve pontusi magányát),

s talán Vergilius is figyelmére méltat.
Az lenne az igazi jó móka (Ha-ha. Ha?),
ha Horátius jól hátba veregetne,
hogy mégis jó földbe hullott poétikája magja.
Közben Anakreón huncut mosollyal
csordultig töltene egy szépmívű görög kupát
(amilyenre Goethe is vágyott),
s odahunyorítva feléd nyújtaná azt
hűs leszboszi borral,
míg Sappho lantját pengetné kacéran.

Homérosz meg hellyel kínálna egy sziklán,
(tudva, nem tengtél, mint az állat),
s te boldogan leülnél mellé,
mint aki hosszú útról tért meg
és vágyja a jó társaságot.
Akkor, ott talán te lehetnél Az,
az egyetlen az örökkévalóságban,
aki hamis földi gyászával
társaival őszintén ünnepel.

Diagnózis

  • Kategória: Versek

Diagnózis

Forró az este, vágyaktól terhes,
de hirtelen minden elvetél:
Magzatszerelmed oly engedelmes,
hogy az élet jogával sem él.
A láz mind forró (s ez gyermekágyi),
és elhittem, hogy szerelmi láz.
Ebbe meghalhat könnyedén bárki,
ha diagnózist így elhibáz.

Az eső filozófiája

  • Kategória: Versek

Az eső filozófiája

Mottó: Ha hétköznap esik az mégis más,
mintha vasárnap esne.


Az se mindegy, hogy tétován csöpörög
vagy vadul zúdul rá az alsó világra.
Van, hogy sokáig hagyja szomjazni azt,
máskor meg tékozló módon
a fulladásig ontja ránk magát.
Logika nincs benne, mert akkor
a meteorológusok is tudnák a valót.
De önmagában ez mindegy is,
mert a dolgok kiegyenlítik egymást,
s a végelszámolásnál
minden egyensúlyba kerül.

A tavaszi záport talán mindig
természetesnek veszi a lélek.
Főleg, ha utána színeket vajúdnak a rügyek
és a duzzadó magokat szétfeszíti
a csírába fojtott vitalitás.
Ez mindig felemelő látvány,
még ha nem is értünk történik,
hanem önnön magáért önnön magából.
Érezhető benne a természet
nagyszerű szervezettsége és a tény,
hogy az élet utat tör magának.

A nyári gyors zuhékról
már megoszlanak a vélemények.
Az jöhet váratlanul, villámok hátán,
akár jeget is szórva az óvatlan fejekre,
s agresszív viharoktól kísérve
vandálok dühével döngölve a földbe
termést és reményt egyaránt.
De jöhet a zuhé megváltó áldásként is
enyhítve a fájó forróságot
és jócskán elmaszatolva a város
lemoshatatlan, örök szennyét.

Az őszi eső az mindig szomorú.
Áttetsző függönye lezár előlünk
mindig valamit. Egy korszakot talán,
egy belemagyarázott boldogabb szakaszt
a végtelen körforgásban.
Ha pedig nyálkás ködpermettel érkezik,
akkor nemcsak lezár valamit,
hanem a kezdetét is jelzi az elkerülhetetlennek,
s olyankor érezzük, hogy kalocsnis lábbal
az idő átcaplat rajtunk és még szomorúbb lesz
a lecsupaszított árva világ.

Ha télen esik, az valami undorító.
Valami, ami az égből jön,
mégsem az ártatlan ég küldte.
Az összkép látványa a fehér-fagyos
tiszta vágyakkal szemben
az enyhület hamis érzetét okozza.
A híg latyak hidege óhatatlanul
beszivárog az ember komfortzónájába.
Mocskosnak érzi magát a test is, a lélek is,
s legszívesebben a bőrrel együtt vakárná le
e megfoghatatlanság kellemetlenségét.

De minden elmúlik egyszer,
s az elmúlást is elmossa egy sós ízű zápor.
Az évszakok összemosódnak a hónapokban,
hetekre hetek, napokra napok tolulnak
a pillanat rapszodikus cseppjei
a jövőt a múlttal lassan felhígítják,
és szökdécselve kerülgetjük tócsáit a mának.
A jóra rossz, a rosszra jó hétköznapok jönnek,
s a felhők könnyei végül mindig felszáradnak.
És mégis: ha hétköznap esik az eső,
az mindig más, mintha vasárnap esne.

A magányosság maszkjai

  • Kategória: Versek

A MAGÁNYOSSÁG MASZKJAI

Felismerhetetlenné lett már minden arc. Vöröslő, prostituált fények reflektorai sebzik s gyilkolják kedvükre a rejtélyes éjszakákat. Levetett chipses zacskókban műfogak, hányadékok, pelenkák vigyorognak a kiáltó Hold tükörsima feneke felé, míg ordas farkaskutyák csaholnak.

Szaporán igyekvő paraszt-tahók s bunkók sörösüvegekkel egymásra kiabálnak. E kihalt, lakhatatlan Ninive-városban kupeckedve flörtöl, dörgölőzik a csend. Lassított felvétellé aljasul az éjjel. Egy szemeteskukában lassan ég el egy kidobott Teddy-mackó. Rongyok bábjai közé csavarva vacogó kisded sírdogál távolok összesűrített zajában.

A szél mindent bevág, mindenkit beköp: útlevelet, taknyot, turhát köpetet, váladékok megalázott slejmjeit. Hontalan hajléktalanok kesergő szívében csöpp, borsószemnyi félelmek dobolnak; hogy megint tölthetik a farkast-kiáltó orv-éjszakát rendőr-nemlátta szabad ég alatt, s hogy sosem lehet eléggé biztonságban az, kinek a részeg utcakő egyedüli menedék-otthona.

Hangtalanságok még üvöltő kínja Golgotává omol. Élhetetlen, élvhajhász karrierek hamar kiégnek, lepusztulnak. Nem lehetséges, hogy álmok hiábavaló kívánsága ennyire könnyedén menjen tönkre, tönkre téve az egyes emberek reménybeli boldogulásait. – Szótlanul előre oson az Egy-valaki az időből, mert tudható: alantos kisstílű ígéreteink is inkább a holtakat – s nem még élők táborait erősíthetik.

Egyszerre dühít a untat a rég bólogató, vigyori ostobák magasztos serege. Kik így vagy úgy, de mégiscsak megalkudtak önmagukkal s lettek árulókká, míg hajótörött idegen kultúrákat sem hasznukra fordítottak, inkább megsemmisítik korszakalkotó szilárd értékeit a jövőnek.

Nem a meghódíthatatlan Parnasszust kellene mindenáron dicsőíteni, majd birtokba venni – de alázattal minden koron viseltetett, rejtett Anonymus-tehetségeket kik még érthetik, hogyan kell pöffeszkedés, álszemérem nélkül szolgálni egy-egy kulturális ügyet!

Vasútnál

  • Kategória: Versek

Vasútnál

Az árok mentén
líciumbokrok,
megül rajtuk a por
s a vasúti talpfák
vastag olajszaga.
Vonat indul
vagy áll meg valahol,
s a fémek nyikkanását
hozzá képzeli a ki tudja,
hányadik érzék.
A súrlódástól forró lég
megemeli a síneket,
lebegnek, ameddig
a szem ellát.
Apró kövek görögnek
a töltés oldalából
nagyra nőtt
disznóparéjok közé.
A gyomok keserű-édes szaga
egy földhöz lapuló alakot
sejtet a sínek mellett,
aztán a síneken is.
Most értettem csak meg,
hogy ez másképp
nem is történhetett volna.

/József Attilára emlékezve/

Téli napforduló idején

  • Kategória: Versek

Téli napforduló idején

Már nem is álmodik, oly sötét ez a tél,
acélos hidegben egy megmaradt levél
bús szíve eltörik, céltalan lesz, az ám!
Mégis csüng itt maradt madaraknak szaván.

Szükséges, hogy legyen még időnként május,
virágtalan fájdalmakért kárpótlásul;
kell még százezernyi abból, ami tavasz,
érezze a világ, csak szeretni szabad.

Védtelen vad vagyok, bűneimet bánom,
halványkék örömök és ártatlan álmok
emlékét ölelem, bár hiányok fájnak.
Nem kapom már csókját, szép szavát a szájnak.

Félelmem, bánatom eldobom most végleg,
engedd, hogy egyszer még a kezedhez érjek!
Nem tudom, ki vagy, de megtudom majd talán,
ha alkonyi táncba hív maga a halál.

Nemvelem

  • Kategória: Versek

Nemvelem

(egy költőtársamnak)

Látom társaságba jársz,
ülsz okosan versenyek zsüri-asztalánál,
feltünsz egy-egy oldalon mosolyogva,
magabíztosan: jól nézel ki
menő maszkodban, mikor épp betérsz
egy könyvesboltba, meg csésze kávéd előtt
egy szelekt klubban...
és persze írsz, szinte naponta,
csak éppen idegen térről,
más szögből, távoli égről,
verseid mellé már nem tudom elképzelni,
jól ismert, fátyolos hangodat,
pedig vitázol, előadsz, telefonálsz,
élőben tartod úgymond az ember-kapcsolatokat,
csak mindig másokkal, mindenkivel, nemvelem-
mert egyszer egy kerek táblára festett
piros nyíl előtt úgy döntöttem,
hogy én most megszegem
azt az offenzív parancsolatot.