Egy fiú mondta

  • Kategória: Versek

Egy fiú mondta


csak úgy mellesleg, talán mert szokatlan hév ragadta el,
hogy „jaj, ma már nem olyan belédharapós, nem perzsel,
nincsenek gyomrodban repdeső pillangók,
vagy olyan, hogy órákig vársz az Ő-re
szakadó, őszi esőben
mondjuk virágcsokorral egy lámpavas tövében –
most szimplán csak elmegy veled egy éjszakára,
ebédszünetben pár percre, a hátulsó ülésre,
vagy két cigaretta közt a büfé vécéjében
s mire megtudnád, mi is van köztetek,
csönget, hogy már aznap ejtett,
egy másik ismeretlenért–
soha nem teszel valamit valamiért,
csak adod tested unalomból,
mint rongyot, egyszeri használatra
és el is veszed a magadét,
mert felkinálták, éppen a semmiért –
AZT a szót pedig senkinek sem mondod,
mert régen tudod, hogy ma mindenki falaz
s aztán tény, hogy nem is lenne igaz„ -


szóval ilyeneket mondott a fiú
s aztán szenvtelen arccal elment,
mint ki csak látogató volt
saját életében.
Én ott maradtam, szürke gubanc a kanapén,
akárha villámütötten
s lehúnyt szemhéjam mögött
felém indult kezed –
akkor értettem meg
először e nyomorult életben :
mily nagyon szeretett általad az isten.

Tükör

  • Kategória: Versek

Tükör

Mint akit űznek, úgy menekülnék
Isten elől vagy csak teelőled…
Csöndbe, titokba, homályba merülnék,
csalfa románcba, buján, szeretőnek,
s bár csak a Nappal csalna meg ajkam,
vad tüze kellene láng-temetőnek;
csókjaim, álmaim, és amit adtam,
tükre nyomán lásd, visszaverődnek,
s mégis a fénnyel surran a vágyam,
százfele hordja a szél a kacajt is,
könnyem a szívedet öntözi lágyan…
fenn, a viharban enyészik a gyász is…
s mint aki csöndesen, egymaga ballag,
hívna a lélek, dőlne a falnak,
s tudja, magától nem menekülhet…
csak veled érzi magát is erősnek…

Narancsvirágok

  • Kategória: Versek

Narancsvirágok

Faludy Györgynek

tűzhelyet családot én már végképp másoknak remélek
mondaná József Attila most is akiben nem kevés
volt a felszívódni soha nem akaró lassú méreg
kinek végül a halál lett a szabadító ébredés

nála téged tovább is szánt hosszú utadon istened
megjárva nem egy kontinenst nem egy távoli vidéket
hogy mások helyett furdaljon sokszor a lelkiismeret
aki téged innen tiszta szíveddel ki sosem tépett

persze akad most is aki csak mély ellenszenvvel visel
irányodba kit fajtájuk nem is egyszer arcul köpött
mert szerelmesen játszottál a szavak hosszú fürtjeivel
egyensúlyt keresve a nagy és a még nagyobb rossz között

kit nem is egyszer üldöztek és nem is egyszer kergettek
ki a vérzivatarban is nevetve csak napfényt szórtál
kit végül hogy hazatértél zokogva úgy ölelgettek
hogy meneküljenek tőled ha a humanizmusról szóltál

nem vágyták hogy belőled bár csak még több és még több lenne
ki láttad hogy a Dunába hogyan lövik a testvéred
hogy az emberségről aztán szót ejtsenek melldöngetve
neked kinek a szeretet volt mindig a végső érved

ki a koldus kalapjába mindig tettél és nem dobtál
egy-egy érmét (aki egykor védte az országot és a várost)
amelyet édesanyádtól nem is kértél csak elloptál
míg más csak bámulta szegényt akár csak egy mutatványost

hogy a példaképem lettél nem véletlen és hiába
kinek az emberségét és munkásságát nem tagadom
ki felül soha nem akartál maradni a szóvitákba
talán ezért sem oldották meg a kötelet a nyakadon

és tömlöcbe és táborba e kor ezért is vetetett
ahol sokan elpusztultak hol sokan összeaszottak
te mégis megélhettél sok sakáltorkú (szörnyű) átmenetet
míg rajtad a sebek egyre és másra csak sokasodtak

de mégsem támadt benned kétség hogy egyszer biztos sikerül
ami lehetetlen amíg tűrted a csapásokat némán
hogy ez az egyszer mikor lesz talán száz év és kiderül
míg tovább ágaskodunk lovakként a szakadéknál


hogy lélek nélkül múljon el testünk a legalsó szinten
míg csuklónk a tébolyultság a beletörődés fogja
hogy is mondta egykor ezt is József Attila? El innen
hol a tiszta szavak közül tovább már egy sem dadogna

ha padra ültél mindig volt társnak egy-egy galamb vagy veréb
ki zsebedből az előre felvágott sajtból mindig kaptak
ellenségeid botokkal verték be szobád üvegét
talán mert az állatoknál is civilizálatlanabbak

de benned életed őszén sem hervadt el a sok rózsa
voltak akik egyenesen a szíved mélyébe láttak
kihez a szerelem helyett a vég jött látogatóba
méltó utódai a régi vérbíró hiénáknak

tizenkét év telt el de a szenny már a lábunkat mossa
úgy hallgatjuk továbbra is a hazaáruló ricsajt
míg a magamfajta költő verset pingál a papirosra
mely az én érmém számodra melyet az elmém kicsikart

remélve hogy odaát szivárványszínű alkony várt rád
a tapsikoló jázminok és a narancsvirágok ihlete
hogy a szerelmeid lettek az éji sziklákról a párák
hogy végül a mellére vont az esti tenger friss szele

Szívgyökér

  • Kategória: Versek

Szívgyökér

Faludy Györgynek

tőled próbáltam tanulni a legelejétől fogva
kihez a rokonszenv és a tisztelet fűzte a frigyet
ki a forró szén helyett a szavaid fogtad marokra
hogy az vigasztalja meg a megszomorodott szíved

mikor hiába remélted és áhítottad a szebb kort
mikor nem volt nagy kereslet a költőkre és a hitre
akik ellen a rohasztó és dögletes gyűlölet forrt
akik közül sok volt aki kóklerként nálad többre vitte

akik büszkeséggel törtek a párt szerinti legjobbra
kiknek nem is jutott a nagy érzésből sem az észből
kik úgy élték életüket mint önmaguk aranyszobra
kiknek a szava csak dögbűz volt a korszakos sáskavészből

kik a tisztátalanságban ásták meg az ország sírját
aki vadállatként a más munkájából mindig jóllakott
akik érettük szenvedték el a pokloknak a kínját
ahogy Te aki álmodtad a láncot oldozó napot

hogy egyszer majd helyre áll a világnak megszokott rendje
hogy egyszer a bűnösökre záródnak a börtönkapuk
hogy őket fúrja a féreg a sok nyálkás sose renyhe
kiknek rímekbe szőtted a soha nem múló gyalázatuk

akik a gondolkodóknak csak szigorú határt szabtak
hogy az általuk teremtett isten legyen az imádott
kinél el sem képzelhetünk dicsőbbet és magasabbat
aki ha kell szőrén ül meg nekünk minden délibábot

aki csak sírokat ásott és lövészárkot és gázlót
hogy itt neked se lehessen jövőd hazád és otthonod
hogy Te is másfelé vedd az irányt máshol bontva zászlót
hol verseidért nem törik be minden nap a homlokod

ahol nem ébreszt benned is még a barát is kétséget
hol nem azután kérdeznek miután már főbe lőttek
hol mást is ízlelhettél mint a szomjúságot és az éhséget
hol nem kellett beállnod a sorba izzadt kőtörőnek

hol a hozzád hasonlókhoz az erő és a sors pártol
hol az Isten helyett nem a félelem tart a markában
hol a jövő ígérete nem készülhet bádogtálból
hol nem végezheti senki egy vén tövisbokor aljában


hol kaphattál az új népből ahogy a másfajta rajból
hol nem születnek nap mint nap ítéletek és sírdalok
hol elég volt már a vérből a halálos csatazajból
hogy vesszenek a ricinussal bőségesen megkent szélkakasok

végül visszatértél hogy a sors itt sújtson le a porba
hol puhatolják azóta is titkaidat nagy sután
neked kit a mesteremként hetediknek tettelek a sorba
Seneca Erazmus Plátó Epikur Voltaire és Szent Tamás után

azóta sem telik el nap hogy tőled én nem olvasok
a köteteidből fejből idézve egy-egy szöveget
bár zöldingesek nincsenek ma már se kakastollasok
hordom a belém eresztett hited és a szívgyökered

Egymásra merőleges

  • Kategória: Versek

Egymásra merőleges

Minden új nap egy harapás a jövőből
a ráncok míves láncok a nyakon
egyre elérhetetlenebb a
távoli utakon motozó szél
s hidegebb a tél
is mióta nem válogatunk
a szabadon lógó bilincsek között
s a közönnyel ötvözött
belenyugvás árnyai megvédenek
az agyba hasító éles fényektől
a távcső se kell már
s mert lemaradtunk a lényegről
marad a képcső s a még
hihető mozgóképek
s már nem indulok felétek
nem is lépek ki mezítláb a hóba sem
s az egymásra merőleges tükröktől
visszavenném valamikori arcaim
de csak legyintek

mindegy ez is

a kiszámíthatatlan pulzálás
repít tovább.

Kutyahűség

  • Kategória: Versek

Kutyahűség
(Köves József Mesteremnek)

Bocsásd meg kutyahűségem.
Teher néha a túlzott
ragaszkodás úgy vélem…
De nem is értheti más,
csak te,
hogy, kivert kutyaként,
kit senki se hív már régóta,
s azt is efelejtette milyen volt amikor még füttyentettek neki,
sosem engedték lábhoz,
kiszámíthatatlannak mondták,
pedig csak azt harapta aki
hazudott,
csalt,
lopott
s mégis…
Vagy épp ezért
rugdalták ki,
nem volt senki
ki a nevén nevezte volna
vagy értett volna azon a régi
nyelven,
úgy óvakodtam, óvatoskodtam,
lopakodtam a falak árnyékában,
nem bízva régóta senkiben,
mikor megszólaltál
azon a hangon és
kimondtad a régi nevem.

Emlékszel?

  • Kategória: Versek

Emlékszel?

 

 

Emlékszel?

Hányszor jártunk együtt a temetőben

gondtalan gyerekként,

november pókhálós,

nyúlós délutánjain,

tejes ködben,

vidáman,

meg persze máskor is.

Mindig halnak meg emberek.

Emlékszel?

Minden temetésen nevetőgörccsel küszködtünk,

nem, nem voltunk gonoszak,

de elég volt a másikra nézni,

ilyen hatással voltunk egymásra…

A már megásott sírgödrök

fogatlan szájakként vártak “lakóikra”,

hogy elnyeljék őket,

mi pedig lökdöstük egymást,

s ha valamelyikünk elesett,

a másik felsegítette és folytatódott a játék,

a kergetőzés a fejfák között,

a sárban.

Orrunkat facsarta a mindig nedves föld illata.

Emlékszel?

Egyszer

varjúszerű öregasszonyok,

tiszta feketében,

elfogtak bennünket egy hosszú búcsúbeszéd alatt és befogták a szánkat,

kezük,

mint a kiszáradt kenyérhaj,

reszelős,

“ejnye, gyerekek”, károgták,

szaguk :

molyirtóval kevert levendula.

Nekünk meg a könnyünk csorgott a nevetéstől.

Február környékén repedezett a föld és jajgatott a szél.

Virágokat vittünk egy sírra

egy másikról,

mert színesek voltak és beragyogták a telet.

Emlékszel?

Az omladozó keresztek között májusban bújócskáztunk,

s lógattuk lábunkat a magas sírkövekről.

Harangozónak akartunk menni,

mert állítólag könnyű munka és jól fizet.

Emlékszel?

Augusztusban fröcsköltük a vizet,

mert meleg volt,

mert fiatalok voltunk,

mert éltünk.

Most érted szól a harang

és én

magamat sajnálom.

Velem mi lesz?

Ima a távozóért

  • Kategória: Versek

Ima a távozóért


Áttáncolt a szívemen s átáradt az őszön,
rögtön tél lett, hallgatag, s ha már itt járt, őrzöm.

Elszakadt és elrepült, félek kiabálni,
imádkoztam, reméltem, de tovább kell állni.

Ki nem mondott szép szavak ülnek a fülemben,
tudtad azt, hogy szeretlek, ha nem is üzentem.

Repülj, repülj szabadon, álommá vált lélek,
Neked álom az is már, hogy ideát élek.

Ki tud visszatartani hegyet, ha leomlik,
vagy itthagyott testet, mely szép lassan lebomlik?

Tegnap, ma és holnap tán most összemosódnak,
ragyogó fény adjon az örökkévalónak,

világítsa meg utad át a halál völgyén
nem számít többé a könny, semmi földi törvény.

Világom több volt veled, átadlak most másnak,
de te üzenj, várj s vigyázz, hogy tisztábban lássak.

Töréspont

  • Kategória: Versek

Töréspont

Már nem tudja
hol hasadt ketté
mikor szakadt ki végleg
zsigerig letapogatható
frencsájz -formába
öntött önmagából
a stabil foglalatból
amelyben állítólag
még jól is mutatott
vagy legalábbis
használható volt
mint reprezentatív
mintadarab -

A törvénytelenségben
spontán feloldódott
most éppen egészen
alaktalan
és rendszertanilag is
besorolhatatlan
(amiért néhányan
következetesen szidják
mások komplett őrültnek hiszik) -


Éjszakánként
halott atyját idézi
és koponyát vallat
mint öccse Helsingörben


Közben mindent ért
mindent érez


végszavakat kreál
visszamosolyog
féltérdre ereszkedik

Harmincnyolcadik

  • Kategória: Versek

Harmincnyolcadik

A harmincnyolcadik útjelző.
Hang-súly van rajta. Ékezet.
Utas se volt még, se holdvilág,
se csónak. Csak holmi suttogások.
Már akkor létezett.
Nem prédikált. Várt hidegvérrel.
Vöröslött vaksin az évgyűrűk között.
Füledbe szuszogtak
lassan őrlő malmok.
Egy állomás spontán
révnek öltözött.

Magány-menet,
harsogó tömegben
(még köt az úgy segéljen,
a nézd, ki fia-borja ) -
Hátad mögött
a harmincnyolcadik.
Sosem fogadsz többé
állócsillagokra.

Szemedbe néz
a lábon kihordott élet;
egy utolsó áment cifráz még
és aztán rád int –

fogsoraid között
csikordul a kérdés
(ígéretek helyett):

ki küldte ölni Káint?