Versmozaik I./89.

  • Kategória: Versek

VERSMOZAIK
I./89.

A feketerigó berepül a szobába
nézdegél a számítógép képernyőjére
majd meglebbenti szárnyát
és huss
Száll a jéghideg levegőben
a hóbarokk háztetők felett

A képernyőn valaki
betlehemet visz valahol
mögötte a hófúvásban
hóemberesedő pásztorok

Szél lengeti harangok hangjait

Allen Ginsberg: Dal

Allen Ginsberg: Dal

A világ súlya
a szeretet.
Az egyedüllét
terhe alatt,
az elégedetlenség
terhe alatt
a súly,
a súly, amit cipelünk
az a szeretet.
Ki tagadhatja?
Az álmokban
megérinti
a testet,
a gondolatban
csodát
alkot,
a képzeletben
gyötrődik,
míg megszületik
az emberben
- kitekint a szívből
tiszta tűzzel égve -
mert az élet lényege
a szeretet,
de e terhet
ernyedten cipeljük,
és végre
meg kell pihennünk
a szeretet karjaiban
a szeretet karjaiban
kell megpihennünk.
Nincs nyugalom
szeretet nélkül,
nincs álom
a szeretet
vágyképei nélkül
- légy haragos vagy higgadt
angyalok
vagy gépek
megszállottja -
a végső óhaj
a szeretet
- s ez nem lehet keserű
nem lehet letagadni

nem lehet visszafogni,
ha próbálnánk mégis:
a súly túl nehéz
- adni kell
viszonzást nem várva
amint
a gondolat
megszületik
magányban
érdemét eltúlozva
mindenek fölött
A felhevült testek
együtt fénylenek
a sötétben,
a kéz a test
közepéhez
közelít,
a bőr
megremeg
boldogságában,
és a lélek
örömmel fürdik
a szemtükörben -
igen, igen,
ez az
amit akartam,
mindig is
mindig is
vissza akartam
térni a testbe,
oda ahol megszülettem.

Allen Ginsberg: Song


The weight of the world
is love.
Under the burden
of solitude,
under the burden
of dissatisfaction

the weight,
the weight we carry
is love.
Who can deny?
In dreams
it touches
the body,
in thought
constructs
a miracle,
in imagination
anguishes
till born
in human--
looks out of the heart
burning with purity--
for the burden of life
is love,
but we carry the weight
wearily,
and so must rest
in the arms of love
at last,
must rest in the arms
of love.
No rest
without love,
no sleep
without dreams
of love--
be mad or chill
obsessed with angels
or machines,
the final wish
is love
--cannot be bitter,
cannot deny,
cannot withhold
if denied:
the weight is too heavy
--must give
for no return
as thought
is given

in solitude
in all the excellence
of its excess.
The warm bodies
shine together
in the darkness,
the hand moves
to the center
of the flesh,
the skin trembles
in happiness
and the soul comes
joyful to the eye--
yes, yes,
that's what
I wanted,
I always wanted,
I always wanted,
to return
to the body
where I was born.Allen Ginsberg: Dal
A világ súlya
a szeretet.
Az egyedüllét
terhe alatt,
az elégedetlenség
terhe alatt
a súly,
a súly, amit cipelünk
az a szeretet.
Ki tagadhatja?
Az álmokban
megérinti
a testet,
a gondolatban
csodát
alkot,
a képzeletben
gyötrődik,
míg megszületik
az emberben
- kitekint a szívből
tiszta tűzzel égve -
mert az élet lényege
a szeretet,
de e terhet
ernyedten cipeljük,
és végre
meg kell pihennünk
a szeretet karjaiban
a szeretet karjaiban
kell megpihennünk.
Nincs nyugalom
szeretet nélkül,
nincs álom
a szeretet
vágyképei nélkül
- légy haragos vagy higgadt
angyalok
vagy gépek
megszállottja -
a végső óhaj
a szeretet
- s ez nem lehet keserű
nem lehet letagadni

nem lehet visszafogni,
ha próbálnánk mégis:
a súly túl nehéz
- adni kell
viszonzást nem várva
amint
a gondolat
megszületik
magányban
érdemét eltúlozva
mindenek fölött
A felhevült testek
együtt fénylenek
a sötétben,
a kéz a test
közepéhez
közelít,
a bőr
megremeg
boldogságában,
és a lélek
örömmel fürdik
a szemtükörben -
igen, igen,
ez az
amit akartam,
mindig is
mindig is
vissza akartam
térni a testbe,
oda ahol megszülettem.

Allen Ginsberg: Song
The weight of the world
is love.
Under the burden
of solitude,
under the burden
of dissatisfaction

the weight,
the weight we carry
is love.
Who can deny?
In dreams
it touches
the body,
in thought
constructs
a miracle,
in imagination
anguishes
till born
in human--
looks out of the heart
burning with purity--
for the burden of life
is love,
but we carry the weight
wearily,
and so must rest
in the arms of love
at last,
must rest in the arms
of love.
No rest
without love,
no sleep
without dreams
of love--
be mad or chill
obsessed with angels
or machines,
the final wish
is love
--cannot be bitter,
cannot deny,
cannot withhold
if denied:
the weight is too heavy
--must give
for no return
as thought
is given

in solitude
in all the excellence
of its excess.
The warm bodies
shine together
in the darkness,
the hand moves
to the center
of the flesh,
the skin trembles
in happiness
and the soul comes
joyful to the eye--
yes, yes,
that's what
I wanted,
I always wanted,
I always wanted,
to return
to the body
where I was born.

Ahol találkoznak az égi óceánok

  • Kategória: Versek

ahol találkoznak az égi óceánok

azon az estén, mint a mesebeli hableány
még szétnézett e földi világban mielőtt
alábukott. teste nem vált semmivé,
lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett
a mennybe.
azóta a parti fák minden sikolyra
ágaikkal a víz fölé nyúlnak,
a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra
szemfedőnek ereszkednek az éjszakák.
a búvárok retináján ezután örökké
ott lebegnek a hajóablakokban kalimpáló széklábak,
mintha emberi testek keresnének kiutat,
de csak vörös terítők kúsznak elő az iszapból.
elnyelt kiáltások buborékai szállnak a felszín felé
a fülsiketítő csendet felkavarva.
miközben a keresők félelme a kudarctól és
még mélyebb félelme a sikertől a tieddé lesz,
az alig kivehető foltokra tekeredik a sodrásban
a hiábavaló idő: élőhalott leszel s te is eltűnsz
az örök várakozásban.

Állítások

  • Kategória: Versek

állítások


beállít

bemérem a fényt
testpózok váltják egymást
ölelő szerelem

kiállít


gobelinképek
lógnak a paravánon
tűpontos éden

leállít

szóviharos éj
indulat-katedrális
leállítandó

felállít

gipszsúlyos lábbal
minden talpra állítás
könnyező ikon

megállít

szatyornyi ruha
Buzs néni hová viszi?
kérem, álljon meg

elállít

túlfolyó vizet
feltartóztató csapfej
issza a létet

átállít

spontán étkezés
átállítva szondára
fecskendő-titok

összeállít

juharlevéből
kompozíció nyithat
bámuló csodát

visszaállít

minden csillagrajz
fekete égre festett
rekonstrukció

Űr

  • Kategória: Versek

űr

Nélkülem nem élsz.
(Amit présel a tüdő,
az csak levegő.)

Empátia

  • Kategória: Versek

empátia

Erős az, aki
enged. Érzi, neked nincs
miből engedned.

Nincs évszak, csak fétis

  • Kategória: Versek

Nincs évszak, csak fétis...

(Egy év a Fétissel - Himfy-ciklus)


Őszmosoly

Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a tavasz.

Novemberi eső

Egyre hull, s a lelkem mossa,
sós patakkal egyesül.
Ég haragja bennem sorsa,
vízzé váltja legbelül
időm ostorát és a kínt,
mi szép szavakkal öltve
vágyakból hamis csöndet int,
hát hagyom, hogy e csöndbe
úgy vegyüljön, mint mi örök,
hol hiába halnak körök,
értően látom sorát,
bár játszom az ostobát.

Őszi billog

Már megint az ősz kesereg,
kertem alján utat tör.
Álmot ront, e hős szerepet
rám írta, és elgyötör.
Míg nedűjét issza a föld,
a lelkem reszket belül,
virágok halnak, s fáj a csönd,
illat-avarba merül,
és esőmbe sír ez a csönd
könnyzáporral és egyre fönn,
pedig belőle nyílok.
Az ősz csak ócska billog.

TélcsengŐ

Versbe bújok, hogy ne fázzak,
ha jeges szél diderget,
és csak úgy oltsam a lázat,
hogy ontsam azt, mit kellett.
Szűk szavakba rejtem magam,
hát írok rendületlen,
már nem bánt a tél sem, ha van,
bár tavaszt se feledtem.
Csengő hangon szól e képzet,
fülembe sír, hát enyém lett.
Látom tiszta íriszét,
még a tél sem tépi szét.


Télige(n)

Szól a tél. Még esőt szitál
és ködöt hullat, ledér.
Csak ólálkodik, mert kivár
álmot, ritka percekért.
Jó volna így aludni el,
ölelni a Végtelent
és szeretni, hisz hinni kell;
a tél új tavaszt jelent,
e szép tavaszban létezel,
majd ősz a nyárra ráfelel;
mind érzik, amit én is,
hogy nincs évszak, csak fétis.

Tiéd a tél

Tiéd a tél, hordd magaddal,
fázz csak paplanod alatt,
fájjon, ha majd nem fakad dal,
és sírj, hogy az se maradt,
és érezd, amint reszketek,
mikor halott lesz minden,
ha nem várhatok két kezet,
ami eltöröl kínt benn,
mert itt fagyos a tél, szikár,
nyakamba liheg, jég szitál,
te tűnj el, ha menni kell,
de ne hagyj a semmivel.


TavaszlesŐ

Még él a tél, incselkedik.
Zord arcát úgy mutatja,
hogy mohósága csöndet int.
Hozzád bújnék, tavaszba,
hol virul az élet, Veled.
Nem számít semmi. Érted?
Érted élek, vagyok neked
s te vagy, hiába féled.
Vágyott tavaszod nálam él,
és bennem a tavaszmesén
olvadnak el jégcsapok.
Vacogva, nálad vagyok.

Bolond a tél

Bolond a tél. Tavaszt mutat,
de zord arcát is adja.
Azt nem értem, ha jól mulat,
miért hagy így magamra.
Én csak nézem a jégcsapok
olvadó neszét, hallom
a látványt, így bőven kapok
belőlük zenét s vallom,
belém zokog a várt tavasz;
és hiába halnak szavak,
Te mindig bennük leszel;
már Mindenben létezel.

TavaszkeresŐ

Kacsintott egyet s elhagyott,
fényét orcámra sírta.
Madárfütty zendült, de fagott
kavarta fel a líra
csendüléseit, hát letűnt.
Hiszem, felém jön megint,
mikor fülében ég kihűlt
dalom, s a télre legyint.
A kikelet mindig ilyen,
nem állítja meg semmi sem.
Nincs rá hatalom, s egyre
tavaszba szédülsz benne.


Tavaszcsaló

Kertemben tavasz csivitel,
madarak zengik létét.
Halottas homály viszi el
az érkezést, hisz kér még
napsütést, tőled áradót,
s ha sziporka is, éltet,
hát ne légy fukar, átkarolt
szelíd szavad, mi képlet.
Hol bújsz? Nélküled nincs tavasz.
Már látom, Te magad vagy az.
Picinyke fényt küldj nekem,
érezzem, hogy létezem.


Nyárfosztott

Valahol elveszett a Nyár,
s tűnni kész a rejtelem.
Álmaimban még visszajár,
hát rémülten keresem.
Talán belém halt egy reggel,
mert nem találta magát,
vagy nem érzett a beteggel
sok álmatlan éjszakát.
Ma rádöbbentem, valahol
gyönge szívemben zakatol.
Sorolhatnak évszakok,
Nyár nélkül halott vagyok.

Őszmosoly

Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a Tavasz.

Kolduskarácsony

  • Kategória: Versek

Kolduskarácsony

Bolyong a téren, és az illat
sodorja észrevétlenül,
fenyők között magára pillant;
ruhája megkopott, feszül
bokája nyűtt cipőbe nyomva,
kezén a bőr fagyott sikolyba
sajdul, Ő vacogva bágyad,
így legyint a félhomálynak,
elgyötörve vándorol tovább...
tovább, a csillagok felé,
baját a fénybe küldené,
s gyantaillatú fenyők során
az álma bús keservet int,
feladni volna kész megint.

Koszos haján csak ósdi sapka,
lyukas kabátja földig ér;
csupán segély, egy koldus adta,
s nem érdekelte, hogy mit ér
e veszteség a télidőben,
ha ócska rongy akad ma bőven
a módos otthonok körül,
s a ritka kincsnek így örül.
Kukába túr, hogy visszaadja.
Kenyérdarabka foszlik ott,
falatka húson aszpikot
tapint alul, mohón kikapja.
Zsebébe gyűri mit talált,
s ha jő a koldus, adja hát.

Bolyong a téren, és karácsony
álomünnepére gondol...
az ízes ételek parázson,
átható varázs a gondból,
kölyökzsivaj, hitves, gyertyafény,
dunna, párna, ágy, selyem, szatén,
meleg szobában énekek,
hogy Kisjézuska érkezett.
Beteg szemét a könny kimarta,
támolyog tovább a fényhez
és imája csönd, de érez,
magánya fáj, a tél siratja.
Kabátja söpri út kövét,
magába rántja éjsötét.

Át a hegyen

  • Kategória: Versek

Át a hegyen


vassá keményült hátamon
csattan tegnapok ostora
lassan felépül már a rom
hisz jelenem nem mostoha
 
sőt a Ma néha átölel
s csillogó szemmel rámnevet
így a múlt bármit rám lövell
győznie itt már nem lehet
 
mert én testestül lelkestül
és eredendően Ma vagyok
ha bennem a dal felpezsdül
forrni kezdenek a fagyok
 
s ha szebb nem is lesz a holnapom
csak ennél rosszabb ne legyen
megemelem hát kalapom
és átlendülök a hegyen.

kéregidőm

  • Kategória: Versek

kéregidőm

már nem hajt ágat
kivágott törzse kéregráncaiban
nyüzsögnek a lárvák
évgyűrűibe rügyfakadások
ágfésülő szelek
lombszaggató viharok dermedtek
és madárcsőrök gyógyító erejéhez
asszisztáló sebforrasztó idő
bizonytalanul keresi elvesztett
törzsét hajtásait az elnémult madárhangokat
fél
ha elengedi a földet
kifordult gyökerével jelezve
egy csemetével hiánya pótolható
nem láthatja ahogy égig nő a jövő