Arckönyv


Ennél kijjebb nem is lehet
plakátolnom szerelmemet.
Meg bánatom. Meg a kajám.
Kész szerencse, hogy az anyám
ide szült, e csodás korba
Sose lesz már egóm csorba
mert ha mégis megbántódna
ismerősök hada óvja:
csapatosan meglájkolja
ha kiteszem nyilvánosba.
Mint valami antik dráma,
értő kórus kommentálja
lelkem minden hasfájása.
Kinek-kinek saját gondja:
izlésformálóan ronda
virtuális hírfolyamról
a szemetet, kamut, kínost,
bántót, aljast lehámozza.

 

Utoljára frissítve:2016. november 26., szombat 12:34
Nagy Idu

Mit tartunk fontosnak magunkról elmondani? És mit tartunk fontosnak elhallgatni? Mostanában egyre erősebb a gyanúm, hogy csak tükörként használjuk egymást, mi emberek. Mindenki csak annyiban érdekes számunkra, amennyiben megérint, amennyi információt rólunk hordoz. Mutogathatom én a gyengeségeim, az erősségeim, az érdeklődésem, a félelmeim, az ízlésem, az érzékeny pontjaim, a törekvéseim, szóval úgy egyben az én valóságom, aminek része az is, mi az, ami sosem lesz a valóságom, mert idegen tőlem, és sosem lesz a valóságom, bár törekszem rá. Ha meg akarom mutatni magam, tudom, hogy minden szándékom, őszinteségem ellenére is csak: „Ki minek gondol, az vagyok annak…”(W.S.)
Érdekel az irodalom, kicsi korom óta imádok olvasni, és magam is írok, inkább verseket, pusztán terápiás céllal, egyszerűen ha jönnek a sorok, le kell írnom őket.

Három lánygyermek, hivatalnoklét, Pécs-Szentlőrinc-Hőgyész.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nagy Idu

Tovább a kategóriában: « Rád gondolok A költő és kedvese »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned