Szerelem nélküli szerelmes vers


Ő harminchét volt.
Én huszonhat.
És olyan jó volt
becsapni magunkat;
olyan hihető volt,
olyan valós,
akár a testén
szétfolyó ragadós
nedvem.

Majd olyan szomorú lett,
olyan megfacsart;
a gyermekünk elment,
születni nem akart;
és úgy jajongtak
a dolgok
mindkét idegen,
hogy meggyűlöltük
egymást-
mint két idegen.

Ő harmincnyolc volt.
Én huszonhét.
És magam okolva
mindenért,
az égig emelve őt
kúsztam hozzá vissza.
De már nem volt
olyan tiszta
és sima, mint egyszer.
( A kétség,
ha enni kap,
többé nem ereszt el. )
S hiába hit, erő
vagy vasas akarat;
mire harminckilenc lett,
s én huszonnyolc,
ajtón kívül
találtam magamat.
 

Ő negyvennégy volt.

Én harminchárom.

És még mindig

magába oldott

ez a régi álom;

hogy fuldokolva benne,

mint egy idegen szerepben,

ne tudjak már hinni

benne és bennem.

 

Negyvenhat éves már.

Én harmincöt lettem.

S már nem az ő

lencséje van

a szemüvegkeretben.

S hogy így tudok már

írni róla és rólam,

azt jelenti, elmúlt.

 

Jó volt.

És jól van.

Utoljára frissítve:2016. október 23., vasárnap 19:41
Sitku Róbert

1980-ban születtem. Tizenegy éves koromtól írok. Sokáig csak írtam, mert jött, mert kellett, mert nem volt más választásom. Majd publikáltak is az AKIOSZ Kristály című kiadványában, okleveleket és díjakat kaptam ott. Kiadtam egy kötetet 2014-ben, A hallgatás tornyai címmel. Az írás önfeltárás és öneltemetés, kiáradás és elvonulás, lényegre tapintás és összezavarodás, előrelátás és hazugság. Az egyetlen lehetőség arra, amire nincs semmilyen lehetőségünk.  Legalábbis nekem.

Legfrissebbek a szerzőtől: Sitku Róbert

Tovább a kategóriában: « Múló idő Deus ex machina »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned