homlokra ragasztott tekinteted

ránctalanított igazságokon
felejtjük a tenyerünk nyomát
egymásra rajzoljuk a körvonalát
néhol szaggatottan
(hogy megelőzhessem magam)

most ott vagyok
ahol a kérészeket halni engeded
cseppfolyós temető a víz
s én mint galambetető várom
hogy belőlem is csipegess

legyen minden érintésed stigma
növesszen szíveket
majd vérezzen el
legyen a mennyország is gettó
s minden tett egy hamut nyelt tó

szórj szét másokban
ha már nincs több hely magadban
csak ne kelljen látnod
hogy veled is egyedül maradtam

Utoljára frissítve:2016. október 08., szombat 14:11
Mihálydeák Anika

Kilencvennyolc januárjában születtem Erdély szívében, itt élek.
Az első versem 2015-ben, szeptember végén írtam, mert rájöttem, hogy nem tudom boldoggá tenni a kertünkben lévő szomorúfűzfát.
A legtöbb versem ambivalens, körülményes és szabad. Akárcsak én.
A jövőm most még olyan, mint nagymamám látása, mikor elfelejti, hogy hová tette a szemüvegét.
Szóval én csak írok, amíg érzek rá késztetést.

Tovább a kategóriában: « Szerelmünk nyoma lelki szegényes »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned