placebo

ma is meghalok
kétszázharminchét embernek
elhasználtan és összegyűrten
fekszem a színpadon
és közben nagyon
halottnak próbálok tűnni
kabát vagyok de
bennem örökre fogsz fázni

ez a taps olyan
mint egy nevetés a temetésemen
felállni és meghajolni
így illik így kell
de zsákutca minden mozdulásom
és nincs bennem több hely
hogy eltegyem
ezt a fojtogató boldogságot
amit egy feles pohár
sem tud felhígítani
valami gyermeki kéne
a játszótér hintáit tanítani
hogyan forduljanak át
önmagukon
mert aki hátranéz
az kicsit előre tekint
te pedig átlátsz a bőrömön
a pupillád kitágul a torkomban
és megfulladok
egy kettőzött felejtésért
azt akarom
hogy a szemed legyen
az utolsó polaroidom
erről a világról

fekszem a színpadon
és közben elvonatkoztatott
simogatásokat mentek meg
az elmúlástól
félek hogy akkor vágom
ketté a lelkem
mikor már nem lehet
kicserélni egy ölelésben

Utoljára frissítve:2016. október 08., szombat 14:14
Mihálydeák Anika

Kilencvennyolc januárjában születtem Erdély szívében, itt élek.
Az első versem 2015-ben, szeptember végén írtam, mert rájöttem, hogy nem tudom boldoggá tenni a kertünkben lévő szomorúfűzfát.
A legtöbb versem ambivalens, körülményes és szabad. Akárcsak én.
A jövőm most még olyan, mint nagymamám látása, mikor elfelejti, hogy hová tette a szemüvegét.
Szóval én csak írok, amíg érzek rá késztetést.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned