Ha majd

nem csak a szemed, de kezed és a szád
mohón kóstolhatja csípőm vonalát
ez lehetséges jövőnk emléke lesz
forró vágyhullám beborít nem ereszt
szabdalja fegyelmezett hétköznapunk
drága perceket ajándékba lopunk
lüktető ritmust adnak a viszonynak
csomaggal kaptalak és elfogadlak
a hang és kép naponta összekapcsol
azért a száj a kéz ha összepasszol
találunk egymás testén kapcsolókat
minden találkozás csak kóstolót ad
mindenki más legyint ránk tévedés ez
testeink örülnek e tévedésnek

 

Utoljára frissítve:2016. szeptember 05., hétfő 17:40
Nagy Idu

Mit tartunk fontosnak magunkról elmondani? És mit tartunk fontosnak elhallgatni? Mostanában egyre erősebb a gyanúm, hogy csak tükörként használjuk egymást, mi emberek. Mindenki csak annyiban érdekes számunkra, amennyiben megérint, amennyi információt rólunk hordoz. Mutogathatom én a gyengeségeim, az erősségeim, az érdeklődésem, a félelmeim, az ízlésem, az érzékeny pontjaim, a törekvéseim, szóval úgy egyben az én valóságom, aminek része az is, mi az, ami sosem lesz a valóságom, mert idegen tőlem, és sosem lesz a valóságom, bár törekszem rá. Ha meg akarom mutatni magam, tudom, hogy minden szándékom, őszinteségem ellenére is csak: „Ki minek gondol, az vagyok annak…”(W.S.)
Érdekel az irodalom, kicsi korom óta imádok olvasni, és magam is írok, inkább verseket, pusztán terápiás céllal, egyszerűen ha jönnek a sorok, le kell írnom őket.

Három lánygyermek, hivatalnoklét, Pécs-Szentlőrinc-Hőgyész.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nagy Idu

Tovább a kategóriában: « Ez már tavasz Lányregény »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned