Megtartó felejtés

Csak annyira emlékszem, amennyit
meghagytak a szaporodó évek.
Amennyire szüksége van a túléléshez
a vihar vert, sokat költöző madárnak,
ki maradni kényszerül, s e közt azon
érzése támad, nincs e földön se hely,
se szó másutt, mi megadná, fagyos
napokon is, szaporán dobogó
szívének az otthon melegét.

Csak ennyire emlékszem. És ez elég.
S míg kihullanak díszes tollaim,
már nem akarom megváltani
a megválthatatlant. Karizmám,
ha volt karizma, későn érlelte
bölcselet ez, s az ősz szele lengi
szobámat körbe. Az idő fukar,
súlyokat visz, nagyobbat ad,
nem alkuszom a zsugorodó mával,
hiába álkulcs, sok fiók már zárva.

Izgalmaik még fölkavarnak.
Az érzést élethez kötözik megint,
s erek falára figurázzák hűvös
reggelek forró öleléseit.
A hegydöngető, lázas akarat már
megcsitul a sebek horzsolta testben.
Az ég felé öklét rázó kéz imára
kulcsol, mesél a tollvég vele
az útról, a napsütötte testekről,
sirály sikoltó, céda viharokról,
jaj!, de kicsorbul, ha szelek
szaggatta lobogómhoz ér.


első közlés

Utoljára frissítve:2021. február 06., szombat 19:33
Verebi Éva - AHITA

Pál Lászlóné vagyok, 1956 szeptember 6-án születtem, verseim Verebi Éva, születésemkor kapott nevem alatt írom.


Szerettem a verseket, sokat szavaltam, felnőttként is, de nem próbáltam meg magam is írni. Aztán az első, mint a hegyből zúduló folyó, 2012 őszén megérkezett Olthatatlan címmel. Semmi előjel, egy délelőtt, erős érzelmi töltettel papírra került.


Mit mutathattam meg végre akkor, mit mutatott meg ez az első vers belőlem? Aki megérti, mindenkinek ugyanazt. A fősodor bennem ma sem változott.
A vers kitárulkozás, ha merjük vállalni önmagunk, ha ezt az önmagunkat valamire valónak tartjuk, ha nyitottak vagyunk, ha próbálunk függetlenedni minden szél forgatta izmus és eszmeáramlattól, ha egyéniségek tudunk maradni.


Amatőrként minden művészet vonz, vonzott. Szakaszosan érkeztek, ahogy az egyik csendesedett, helyet kapott a másik – zene, festészet, szobrászat, - túlélni árván, élni fiatal özvegyen, egyedül, társsal, gyermeket nevelni, munkában örömet lelni, - mind művészet, és mind benne van a verseimben, mint amatőr gondolatfaragó, mert már engedelmeskednek a szavak, szeretnek, és én viszont szeretem őket.


Ki a költő?
A szegletkövek lassan kopnak, de szót kérnek, és szót is emelnek, és még mindig ők vezetnek, és nyújtanak segítő kezet az eligazodásban. A költészet, ma pontosan olyan, mint jelenkori, emberi lelkivilágunk. Mondhatni, annak papírra vetült manifesztuma, mely megpróbál, néha kritika nélkül alkalmazkodni önmaga és a környezete változásaihoz, romlásaihoz és felemelkedéseihez.
Ha azonban egy vers élményt ad, számomra értéket közvetít, elfogadom, magaménak érzem, és értékelem, hogy megosztotta velem az alkotó, és minden nappal
(…)
Új betűvetésre járok…
Próbálom másik szemmel,
talán majd jobban látok,
tanulok illeszteni, valami jót,
talán Téged összerakni,
valamihez, valakihez,
például magammal,
mert nem akarom,
hogy csak úgy legyek.

Kell minden napra,
kitudja, valami,
hogy megmaradjak,
hogy a csak ennyibe
ne haljak bele,
hogy ne higgyem,
de tudjam is, hogy
–Lenni -
mégiscsak a Minden,
és Érdemes lehet.
(Rossz idők)

Legfrissebbek a szerzőtől: Verebi Éva - AHITA

Tovább a kategóriában: « meghasadt búzakalász Hitetlenül »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned