A Balaton csendjei

Társasággal sétáltam a parton

nem ittam annyit, hogy élvezzem a tréfát

te sem voltál, hogy átöleld a vállam

a móló néptelen, mint lehetőség leintett

sötét tenyérként nyúlt a víz fölé

csendet kínált, nyugalmat

a csábítás erős volt, kettesben vele

terhem alatt felnyögött a palló

a gyásznak súlya van,

néztem a tó szél horzsolta arcát 

hullámzó, lágy tükör

szilánkosra tördelte a holdat, majd 

egy szélcsenddel újra összerakta. 

Lebegő és hűvös volt a csend    

csak sugdolódzó parti fák neszeztek,

cölöpökön sodrás ritmizált

altatót a felriadt keszegnek, 

beljebb, a mélyben, ragadozó a sodrás, 

óriás tüdőként tófenékre szív

iszapba húz óvatlant és gyengét 

a végső búcsú apró buborékját

felszínre küldi, majd zöld 

csendjébe létük lemeríti

romló húsúkat vízében feloldja

csontjaikat, mint emészthetetlent

 háborgó gyomra 

egyszer partra dobja.