És mégis félrenéz

Vajúdó, áthatolhatatlan mélység a menny,
noha a lélekben terpeszkedő kopárság
éppoly határtalan. Az öröklét megsebzett
állataiként kullogunk a mezítelen
puttók kárörvendő szárnyas rengetegében.

Görbe, satnya fák hajlonganak a szélben, lombtalan.
A Teremtő, ereje fogytán, porladó levélhártyák
egymásba repedő, hűvös foltjaiból
férceli össze a világ fátylát, laza öltésekkel.

Azután elfordítja rólunk reszketeg tekintetét.

Kirilla Teréz

Szerkesztés alatt...

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned