Az elviselhetetlen változásról

Az acélkeretbe fogott ablaküveg ragyogása a palatetőn
és a lehullott falevélen csillogó esőcsepp,
ahogy az asztalon álló ónfehér váza feketefoltos cirádája
és a közeli erdő nyírfáinak kérge is, igazgyöngyként
húzódtak meg az utolsó napok homályának mélyén,
mivel nem tudták többé felidézni, mi szilárd és állandó,
semmivé foszlott a világ, mint a szélfúvás.
a falra árnyként vetülve egyre szűkülő kockák sorozata ‒
a sötétség tónusát fokozó metszetek,
hisztérikus angyalok búvóhelyei,
a magány éhségével belakott cellatömb ‒
egy felhőkarcoló szürke falát barázdáló ablaksorok,
távolról gereblyével húzott mélyedésekhez hasonlók,
elmúlt a virágzás és a termés ideje, azután szétáradt a megosztottságé,
a napkorongra szegezték tekintetüket, szenvedéssel vágyakozva,
és nincs többé hely, ahová lehajthatnák a fejüket.
aszott, gyér fűcsomók a szikkadt földön, kitüremkedések, repedések, lyukak,
ahol a madárláb- és ágnyomokból is kirajzolódik egy szabályos ornamentika.
A Gyermek végül nem jött el, mégis fáradhatatlanul szálltak,
maroknyi koromnak látszott a madárhad a karibikék égbolton,
holott az életük hossza csak annyi, mint tűnek a hegye,
kétségbeesett szeretők, ha valaha éhezték az üresség lelkét,
most különösképpen éhezték, komor árnyat vetettek a felhők a fennsíkra,
ahol egymást váltják a Tizian-vörös és narancssárga földsávok,
és a tűznyelvek úgy tekeredtek a felgyulladt bozótok alján,
mint ficánkoló aranyhaltestek a tóban.
De tovatűnt a tűz is, feltámadt a halál szele és magával vitte,
a mohaszőnyeg tojássort formázó csomói közt kirajzolódott
a sziklák erezete, az elhagyatott föld szürke térképe,
a hajszálrepedések mintázata, amelynek hártyája alatt
minden egy valóság lett az utolsó felvonásban.

Kirilla Teréz

Szerkesztés alatt...

Tovább a kategóriában: « Krisztus születik Történet nélkül »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned