Nyikorgó hullámok

anyám, vagy harminc éve,
hogy belesimultam e tájba ,
és ellágyultak szívembe a pesti zajok,
többé nem gondolok a körúti fákra,
bár hiányozni fognak a kirakatok tarka tivornyái,
a síneken vihogó villamos,
amiről a város szokott leszállni,
a főbérlet repedezett gangja,
ahonnan nagyapa rézfillérest dobott a kintornásnak.

anyám, itt úgy elszaladt az élet mellettem,
hogy észre sem vettem,
a gyerek felnőtt, az asszonnyal unottra szerettük egymást,
a háztetőn is cserepet kéne cserélni,
mert a keleti oldalon pikkelyesre marta a napfény,
és esőben vörös törmelék zörgeti az ereszcsatornát,
anyám, esténként emberek halnak meg bennem,
ezért üres lettem mint a téli játszóterek,
mikor csak verebek szállnak bokorról bokorra,

és mintha az est a cserjékre szürke gombokat horgolna,
úgy lapulnak hajnalig az ágakon,
néhányuk a sarki telefon csörgésére ijedten összerezzen,
anyám, engem keres a város,
ezernyi téves hívás után végre rámtalált,
és Borároson a virágáruslány Dunába szórja rózsáit,
valahol mélyen egy kőrészűre dobom ruháim,
hogy a vízbe merülve érezzem a cigánylány meleg szívét,
és nem baj, ha rozsdás bőrömtől nyikorognak a hullámok.

Fövényi Sándor

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Fövényi Sándor

Tovább a kategóriában: « Ost Side Story Jó lett volna »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned