Hívom a percet


Arccal a szikkadt földön heverek.
Keselyűk szaggatnak, de még élek!
Ne tegyétek!
Várjatok, míg utolsót dobbanok
utána csócsálhattok!
Várjatok!
Mert én még felkelek,
nem leszek féreg-rejtek,
sem az, aki úgy halt meg,
hogy nem szeretett!
Talpam a szikkadt földön,
testbörtönöm fénnyel telt
örökzölden feszül az ègnek,
tűleveleim újra remélnek…
A keselyűk sehol.
Mert én itt - ahol
arcom néha a szikkadt
földhöz simul - is élek,
s hívom a percet,
mikor a legigazabban
szerethet a lélek...

Pelesz Alexandra

Pelesz Szandra
 
Kamaszkorom óta írok, de sokáig csak a családom olvashatta el a papírra vetett soraimat. Néhány éve kezdtem el publikálni, ez idő alatt több országos pályázaton lettem dobogós, írásaim több mint húsz antológiában jelentek meg.
Saját novelláskötetem 2018. decemberében látott napvilágot  A fegyver neve: ember címmel, első kisregényem, a Porhüvely pedig 2019. szeptemberében jelent meg.
Az írás nekem szabadság, mentsvár… Eufórikus és kimondhatatlanul különös érzés, amikor más ember bőrébe bújva létezhetek, akár csak néhány perc erejéig is. És ha ezt az érzést átadhatom másoknak is, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik –, megsokszorozódik.

Legfrissebbek a szerzőtől: Pelesz Alexandra

Tovább a kategóriában: « Gyönyörű itt minden Holnap »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned