Ha majd nem figyelnek rám

majd akkor alszom el, ha nem figyelnek rám,
míg apám a kertben szöszmötöl,
anyám palacsintát süt,
kinn az utcán néhány autó dudál,
az élet megy tovább, csak az ilyen együgyűt
mint én, zavarja, hogy mindenütt
a fű zöld vászna, és napsugár gyomlálja
az avarból kibukkanó hóvirágokat,
csak a vonat, az az átkozott vonat,
a város peremén ne lenne,
de gondolj a kerekekre, a világ is gömbölyű,
gyönyörű akár a vérem, ha szikkad
a töltésoldalba kapaszkodó akácgyökéren.
egyre jobban unom a reggeli felkeléseket,
az éjjeliszekrényen tej, depresszáns drogok,
kivánszorgok a fürdőszobába,
szemeim még boldogok, fogat mosok,
rágyújtok az első cigarettámra, füstöt fújva
nézem a tükröt, még messze van a van,
és az arcomra kent borotva habban
keskeny árkokat vájva,
könnyeim potyognak a porcelánra,
mennék utána, le a dögszagú ciszternákba,
andezit folyosók dübörgése rázza vállam.
ez így megy napról-napra, hétről-hétre,
még hányszor borul az est a kékre,
még hányszor bontanak édes rongyot a fák,
még hányszor látom rajtuk az őszi rozsdát,
és hányszor nézek a tükörbe, gyűlölve magam,
már századszor mosom fogam,
egyre dühödtebben szaggatva ínyem,
és a kagylóba köpött vízben
szavak, melyek az alkalom húsába ágyazódnak,
s lesznek gyöngyök szememre garas helyett,
ha egyszer majd nem figyelnek rám.

Utoljára frissítve:2020. március 05., csütörtök 19:26
Fövényi Sándor

Szerkesztés alatt...

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned