Magamról
 
Nekem ne mondja meg senki, hogy mikor mosolyogjak,
ne súgják fülembe értelmét a szónak,
ne mutassanak utat, amin el kell majd indulni,
parancsszóra nem tudok máshoz idomulni.
Én nem kérek mankót, míg magam tudok járni,
nem kell énhelyettem a hét próbát kiállni,
én magam rontom el önmagam életét,
ne segítsen ebben egy bölcsebb nemzedék.
Én vagyok az erdő eltiport virága,
vagy leszek – ha akarom – a legmagasabb fája,
völgyben a kis patak, mely csendes csobogással
vág ketté egy hegyet, szívós kitartással.
Vagy Atlasz makacs öccse, ki maga visz a hátán
egy lelkekkel telt bolygót a képzelet határán.
Én vagyok a harag, vagy a megbocsátás,
magam ellensége, míg másoknak áldás,
én vagyok a hegycsúcs, kit szelek ostromolnak,
szívem fagyos burka, fekhelye a hónak.
Ne sajnáljon senki, és ne is éltessen,
lekezelő gőggel senki se szeresen.
Emberré érek én ez embertelen létben,
és rideg magányommal társulok az égben.
 
Utoljára frissítve:2020. február 06., csütörtök 19:24
Millei Lajos

1961 január 25.-én születtem Dombóváron. Ötvennyolc évesen három felnőtt fiú apja és két hét éves, gyönyörű ikerkislány nagyapja vagyok. Lengyelen, egy tolna megyei, dimbes-dombos faluban élek a feleségemmel. Nemcsak az ifjonti éveim vesztek el az idő feneketlen kútjában, hanem az egészségem is, ezért egy ideje már rokkantnyugdíjasként telnek a napjaim. Gyakorta ülök órákon keresztül (főként éjszaka) a számítógép előtt, hogy a fejemben kavargó gondolatok káoszát betűk, szavak, mondatok formájában rendszerezni próbáljam egy –egy vers, vagy novella kedvéért. A megjelent három verses és egy novelláskötetemen kívül megtalálható vagyok különböző irodalmi oldalakon, eleget teszek az ország számos nagyvárosából érkező könyvbemutatói felkéréseknek, és a nyolcvanas- kilencvenes években gyakorolt szerkesztői munkásságomat november 12.-e óta az Art’húr Irodalmi Kávéház virtuális hasábjain folytathatom.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned