Delphoi
 
 
Apollónnak hálát adva,            a jövőbelátás magva
a Parnasszus lábainál            szárba szökkent és invitál
istent és halandó lelket:            kérdésükre jós felelget,
s Püthia látomásait            mind jóváhagyja itt a hit,
ahol a ’Földnek köldöke’            és művészeteknek gyöke
a bölcsesség templomában            a jövőt szülte meg a mában.
Rabszolgaként, ha érkeztél            rögvest szabad polgár lettél
(mint hiszékeny újszülött),            ha átlépted a küszöböt.
Több mint kétezer éven át            a jósda működött tehát.
Megírta a jó Homérosz            (sorait övezi éthosz),
és Vergiliusnak szavai            dicséretét is hallani
a hős eposzuk meséjében            (sötét a múlt, mint az ében).
A jövő ott, s itt a jelen,            otthon vagyok e szent helyen,
közel a múzsák hegyéhez,            hol a költő csókra éhez,
mint a jövőt kutatni kész            nagy tudású ifjú ítész,
itt Delphoiban, hol a hős múlt,            amit lehet mindent földúlt,
és a homlokzaton szavak            kőbe vésve rád omlanak,
s Te a hazafelé úton           ismételed: Gnothi seauton.*
 
 

*Ismerd meg tenmagad

Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Legfrissebbek a szerzőtől: Török Nándor

Tovább a kategóriában: « Útravaló Xéniák I. Vadhajtás »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned