ÚTRAVALÓ XÉNIÁK  I.
(Hommage á Goethe)
 
A Parnasszus tövéből
Semmi sem változott több mint kétszáz éve.
Egy-igaz mesterem, a nagy tudású Goethe
az esztendők hosszú előnyével élve
bölcsességem javát már réges-rég lelőtte.
 
Két reflexió
Az igazság ólomsúlyú, ezért könnyen mélybe vész.
A hazugság könnyű pihe: lényege a lebegés.
 
Gnothi seauton
Te is bölcsen vésd az észbe,
mint Delphoiben kőbe vésve
hirdetik az ősi szavak,
hogy: Ismerd meg önmagadat.
 
Racionálisan
Mértékkel mindenből vedd ki bátran részed,
s mindig maradj józan, ha a világ részeg.
 
Két kérdés
Mily rövid az élet, s az ember, mily kicsiny.
De hogy’ fér el benne a milliónyi csíny?
Csíny, az nem jó szó rá: gazság és borzalom
irányít tetteket. De hol az oltalom?
 
A művészet csodája
Porba taposva is alkoss maradandót.
Ha nem tudsz felállni, legyen ez a mankód.
 
Kutyabőrben
Tudom jól, amit egy kutya tudhat,
ha lendül a bot, legjobb, ha kushad,
de egy ártatlan hős-pillanatban
ahogy dukál, a fogsora csattan.
 
Tapintat
Jó, ha elméd éles, mikor rejtélyt boncol,
ha csorbult a pengéd fájdalmasan roncsol.
 
Egyedül a Paradicsomban
Az almafa alatt csak egyet kívántam,
Ádámként létem ne legyen Évátlan.
Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Legfrissebbek a szerzőtől: Török Nándor

Tovább a kategóriában: « A tarló éneke Delphoi »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned