Egy Áprilys októberi nap, avagy jelentés a völgyből

Előhang
Hommage á Áprily Lajos
 
Elkísért a költő.
Az ember, aki a természet igaz barátja
és nagy ismerője volt,
s oly hűen tolmácsolta
az erdők leplezetlen és kódolt üzeneteit
minden évszak, minden hónap, minden napszakából:
akár egy madár rikkantotta,
akár egy bogár suttogta,
akár egy fűszál rebegte,
Ő azt mind meghallotta és észrevette.
Kicsomagolta
a zöld mohába rejtett sóhajokat,
eldúdolta
a virágok bibéjéből felsejlő bölcsődalokat
és az ordító viharban nyögő fák fájdalmát is
érezte fáradt csontjaiban.
Mindez a lelkéig hatolt és a része lett.
Sok-sok ősz,
sok-sok részletét ecsetelte már,
és leírt talán mindent, ami megérintette:
a természet nagy, szervezett körforgását
a teremtéstől az elmúlásig és tovább.
Felszabadította nékünk
a szépségből eredő bölcsességet,
és a bölcsességből eredő szépséget.
 
Elkísért a költő.
Felidézve sorait a ráérős októberi lombesőben
úgy éreztem, mintha ott ülne velem a rönkön,
s ő ugyanazt látná
mint én,
és én ugyanazt látnám
mint ő.
Megértettem az embert és benne az emberit:
az aggot és a gyermeket, a tudóst és a poétát.
Megértettem
a lét nagyságát és a jelentéktelenségét,
itt, az élő és holt fák között,
hol az ember a természet egyenrangú részeként
magához veheti a szépségből fakadó titkokat
és új tudással felvértezetten térhet meg otthonába.
 
Elkísért a költő.
Pénzért nem kapható oltalmat adott ajándékba,
mikor a sustorgó októberi lombesőben
egy pillanatra eggyé válhattam vele
és kibogoztam általa
az erdőn kívüli kusza világot.
 
Elkísért a költő.
Az élő és holt fák fényes árnyai között
megriadt lelkem az égig ért,
s a térdig érő zizegő alázatban
megszelídült és örök díszbe öltözött.

Elkísért a költő, .....
.....
„jelentem a völgyemből, emberek”
 


Jelentés a Csanyik-völgyből

A csend
 
A gyérszövésű lombsátor rojtos függönyén erőlködés nélkül omlik át a fény, ezer sugárba törve az ágak labirintusában. Egy távoli szajkó recsegő hangja életlen késként metszi ketté a csöndet, a monoton hulló tétova levelek csenddé szelídült sárga zörejét.
Mintha így lenne megkomponálva a nyugalomnak ez a végtelen oratóriuma, ami a pillanatba sűrítve kiteljesedik, és a mindenség homogén részévé válik.

Térdig az avarban
 
A lomb gyérszövésű rojtos függönyén,
száz sugárba törve a csupasz ágakon
erőlködés nélkül csordogál rám a fény,
arcomat fürdeti, jól esik, hát hagyom:
a híg káprázattól botorkálok vakon.
 
Egy recsegő szajkó torkának dallama
a tömör csend ívét tompán metszi ketté,
s a pillanat némán kétfelé hajlana,
lelkemet kitárva összefogom eggyé:
ereimben a vér nem savanyú meggylé.
 
A monoton hulló tétova levelek
sárga zörejében bújócskázik e csend,
és én önkéntelen benne leheverek
s a táj hűs nyugalma szabadságot teremt:
egyszerre fogad be mind a fent, mind a lent.


Egy csuszka
 
Az ismerős hangra az öreg gyertyán nyújtózkodó törzsén egy fürgelábú csuszka torpan meg riadtan, majd fontoskodó igyekezettel tovatipeg és srégen araszolgatva végleg eltűnik a fa túlsó oldalán.

Egy csuszka
 
A fürgelábú csuszka riadtan megtorpan
az óvatos léptek csendtörő neszére,
félelemmel lesi, hogy a veszély hol van,
de az ijedtségnek hamar szakad vége.
 
Fontoskodó hévvel tovatipeg srégen
az öreg gyertyánfa  nyújtózó derekán,
sajátja az erdő, itt lakik már régen
s lefitymálva tekint apró két szeme rám.
 
Olyan vagyok neki, mint úrnak a paraszt,
átnéz rajtam föntről (mert azt hiszi, talán
egy megtermett tuskó várja lenn a tavaszt),
és végleg eltűnik a fa túloldalán.

Bársonyvánkosok
 
A belombozott ösvény mentén megcsillan egy-egy vízfodor a rég legördült kövek között. Mint a gyík, iszkol lefelé gondtalan könnyedséggel, s néha mókás mókusként bújócskázva
az avar alatt surran tova ez a miniatűr erecske, rakoncátlan patakcsemete.
Ő könnyedén mozog, míg én a kaptatót gyűröm nehéz talpaim alá.
Két oldalt a hatalmas sziklák közömbösen nézik azt a kis valamit, ami ott fölfelé törekszik.
Mint a morzsát cipelő hangya látványa, csak annyi itt az ember. Az öles tömbök gigászi mohadíszlete, megerősíti ezt a statiszta hangyaérzetet. A sziklák úgy fogadnak egy kanyar után, mint óriások tarka díványán a szétszórt zöld bársonyvánkosok. Némelyik több tonnás vánkos dunyhának is beillik.
Na, itt kell megpihenni.

Az utolsó hegy
 
A kaptató mentén egy pajkos vízfodor
ezüstje megcsillan a hűs kövek között,
és szemembe kacag, hogy léptem mily komor.
Sziszifusz balsorsa idáig üldözött,
 
a hegy istenei kifürkészték létem,
így nem henyélhetek, s visszatart számos ok,
de a völgy mohái csábítanak régen,
mint megfáradt vándort a puha vánkosok.
 
Görgetem a sziklám az utolsó hegyre,
s minden lépésemmel a völgybe legörög
egy kő a szívemről és szemem sós nedve
a hűs kövek közé olyankor csöpörög.
 
Ezért most megállok. Leteszem terhemet.
A vágyott mohára lehajtom hát fejem.
Megállt az idő is, megállt a hegymenet,
csak a szívem ketyeg ez időtlen helyen.


A Kecske-lyuk
 
Valódi óriás nincs a láthatáron, de a hegyoldalban egy óriási rés mégis mitikus tájat idéz.
A barlang háromszögbe tátott szájjal várja az oltalmat keresőket több tízezer éve. Ó, ha mesélni tudna, ki mindenkit látott már vendégül a Kecske-lyuk.
Kecskéket és pásztoraikat biztos, hiszen erről kaphatta egyszerű nevét. Ám elbújhattak itt menekülő, ordas gyilkosok, hazulról megszökött tiltott szerelmesek, gombát kereső önjelölt szakértő, vagy egy elcsatangolt, megszeppent gyerek. A nyíláson túli öblös csarnokban egy egész falu népe is meghúzódhatott a történelem és az ég viharai elől.
Beljebb, ahová már csak az árnyékok nyúlnak és a kinn rekedt fény is gyáván visszakozik, az üreg botladozó kürtőkbe ágazik szét több száz méter hosszan. Benyúlik, tekereg a hegy meleget böfögő, fekete gyomrába, szembe az egykor kifelé ömlő karsztvizek köveket nyaldosó türelmes sodrával. Sötétség és nyirok, meleg és pára.
A nyugalom viszonylagos.  A repedésekben élet motoszkál láthatatlanul. Ízeltlábúak gazdag tábora lakja a szűk kvártélyokat. Futrinka félék a kaszáspókok szomszédságában,
bogarak, férgek, ászkák egy lakóparkban, mint az emberek. Az alagsori félkomfortos lakosztályokat valószínűleg siklók és varangyok foglalták el, legfelül pedig a hosszúszárnyú denevérek az arisztokratikus bérlők. Ők ilyenkor már berendezkedtek a télre. Mint pulzáló cseppkövek hibernált nyugalomban lógnak s hangtalan dobban percenként szívük.
A barlangon kívül az élet megy tovább, de a lyuk marad. Rejti és óvja titkait. Várja a következő tízezer évben is az időtlen természet erre tévedt gyermekeit. Ő itt lesz és vár.


A barlang
Feketére tátott szája
fenyeget vagy csalogat?
Emberfia szinte várja,
mikor jön meg a vonat.
 
Feketére tátott szája
kincseket rejt odabent?
Egyszer lehet, hogy bezárja
s bent reked, ki odament.
 
Feketére tátott szája
szörnyeteget rejteget,
ami sokszor ki nem állja,
hogy nem látja az eget?

Feketére tátott szája
mögött nincs szenzáció,
mert a barlang hű szolgája,
rovarféle náció.
 
Feketére tátott szája
a nap fényét elnyeli,
denevérek szárnyas árja
a sötétet kedveli.
 
Feketére tátott szája
öblös, karsztvíz vájta lyuk.
Réseit a hegy kitárja,
s belelátunk általuk.

Holdviola¬*
 
Arrébb, a sziklarepedésekben zöldellő fodorkák élénk frizurája, még frissíti a táj pasztellszíneit, de a csupasz bokrok közti páfrányfélék csúcsa már szárazon pöndörödik szemünkbe. Az irtások mentén a lómenta is inkognitóba kényszerült és ismerős illata csak
itt-ott árulkodik róla.
A tisztások halványlila foltjai a nyár emlékében ringanak megfakulva. Már a holdviola sem az a színnel-szaggal kecsegtető nyári tünemény. Őszre alakot váltott. Farizeusként júdáspénzeit kínálja a leszegényedett tölgyfák tövében, s arcátlanul árulásra biztatja az arra járó naiv lelkeket. Leszakítva az érmékkel teli csokrokat, a nagy tanítómestert, a természetet áruljuk el és fizetségünk harminc ezüstje már a hazaúton elporladhat kezünkben.
A természet mégis elfogad bennünket, s megfeszítve is, nap mint nap a szeretetéről biztosítja
a megtévedt népeket. Lassú pusztulásában is minden rezdülése bölcsességet sugall. Önzetlen tárja fel rejtett kincseit mindenkinek, ki megáll és türelemmel hallgatózik a szívdobbanásai közti csöndben.
*Lunaria: védett növény, népies neve Júdáspénz

Holdviola
 
A holdviola elvirágzott,
de júdáspénze még zörög,
úgy játszik a szellő véle,
mint lelkekkel az ördögök.


Holt fák
 
Az avarmező tarka végtelenje puhán invitálja a fáradt vándort, a csivitelő gyereket
vagy az incselkedő szerelmespárokat. Henteregjenek, mártózzanak meg a frissen vetett levélágyban, hol a viharnyúzta fák már régóta pihennek, utat mutatva sorstársaiknak. 
Némelyik talán mész-, vagy szénégetésről álmodik, miközben korhad tovább megállíthatatlanul, egy másik meg egyszerűen elporlad a csendben.
Az enyészet itt programozható, hisz egy másik élet kezdete lehet, s a természet eme nagyszerű egyedei ezt tudomásul vették és nem küzdenek ellene.
Megfigyelted, hogy a holt fák mind egy irányba dőlnek?
Tehetetlenül mutatják az irányt a következőnek, aki majd közéjük szédül, ha már nem bírja az eget tartani.

Holt fák a völgyben
 
A holt fák a völgyben egy irányba dőlnek,
mutatják az utat fáradt társaiknak,
megadták maguk a végtelen időnek,
s avarban nyújtózva új sorsukban bíznak.
 
Az enyészet rönkjén gombák, mohák nőnek,
porladó testükön új életek híznak,
vízszintes létükben új álmokat szőnek,
búcsút intettek már minden földi kínnak.
 
Megadták magukat, nem tartják az eget,
ordas viharokban hajlongtak eleget,
s derekuk úgy roppan, mint amikor lőnek.
 
Elfogadták bölcsen a természet rendjét,
nem zavarja őket a lét és a nem lét.
A holt fák a völgyben egy irányba dőlnek.
Török Nándor

Bemutatkozás


A versek, a költészet számomra mindig is mentőövet jelentettek és jelentenek, egy menekülési lehetőséget biztosítanak bizonyos szituációk, jelenségek feldolgozásához, megértéséhez, meg-oldásához. Egyre inkább szükségem van erre, hogy a világban az általam elképzelt értékrend hiánya ne zavarjon és együtt tudjak élni vele (a megváltoztathatatlannal). Ezért fontosak a versek, akár olvasom, akár írom őket.
Emellett persze lenyűgöz a nyelv szépsége, a szavak variálhatósága, a bennük lévő rejtély meg-fejtésének élménye. Magával ragad ugyanabban a sorban a betűkbe bújtatott szórakoztató já-ték és a szárnyaló gondolat filozófiája.

Megjelent köteteim:

Érzelmek sodrában, 2015
Pajzs a résen, 2016
Hangok szürkületben, 2019
A Pillanat geometriája, 2020

Tovább a kategóriában: « Sűrű ködöm November »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned