Logo
Nyomtatás
Ártatlanul
(szonettfüzér)
 
Ártatlanul kísért a pokol, mikor
megvadult sejtjeid sokasodnak,
okozat helyett látszanak oknak,
s felsejlik közel egy földön túli kor,
 
és imádkoznál egy lényhez, ki tudja,
mért születnek az ostoba dolgok,
a haszontalan foltokon foltok,
s lázasan csábít e tudás hűs kútja.
 
Felszínén a hullámzó szemérem,
s alámerülnél (csak, hogy tudd) mélyen,
miért téged sújt. Miért? Miért? Miért?
 
Ártatlanul jöttél e világra,
most rádöbbensz mégis egy hibádra:
hitted az igét, mi csupa jót ígért.
 
¬*

Ártatlanul kísért a pokol, mikor
a jóistenek nem néznek le rád,
s lappang benned egy rémes szerenád,
valami kegyetlen, néma, mély sikoly.
 
Azt hallgatod minden nap, minden éjjel,
sokasodik benned a rossz anyag,
s néma sikolyban dagad, megtapad,
és egész létedet feszíti széjjel.
 
De mégsem hullhatsz szét darabokra!
A hajnali ég rőt csipkebokra
a felkelő napban néked lángra gyúl,
 
uralod tested s a dermedt lelked,
és kisgyerek vagy, ki csak szerelget:
összerakod magad mire alkonyul.
 
*

Ártatlanul kísért a pokol, mikor
álmaidban dús kalászok ringnak,
s a búzaszem kipergetve mind vak,
mert élősködik a gabonaszipoly,
 
kezeid közt a liszt szürkévé válik,
teknődben tészta, csak ragad, dagad,
szürke már minden megmaradt hajad,
s tejben az élesztő csak nyúlik-mállik,
 
de ébredve friss kenyér szagára,
nem gyötör az álmaidnak ára,
élet vár a sajgó búzaföldeken,
 
a búzavirág néked is nyílik
remény kékjével, s úgy, ahogy illik
tetőtől talpig majd téged is beken.
 
*

Ártatlanul kísért a pokol, mikor
kínokba merülve vétlen szenved
mezítelen alázatban tested,
és célokat szül lelkedben a szigor.
 
Célok vezetnek a holnapi fénybe,
hol színek várnak (nem az ostoba
homályban fürdő lisztfehér szoba):
Vár zöldben a sárga és az ég kékje,
 
s hangok is várnak, igazi hangok,
madárfüttyök (nem lélekharangok),
dallamos zizegés lépteid nyomán,
 
illatok várnak (nem bűzök, szagok),
a napmelegtől csírázó magok.
Várnak. Ne siess, csak indulj el korán.
Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Legfrissebbek a szerzőtől: Török Nándor

© A Hetedik, minden jog fenntartva.