Összetett

 

Hívogat befogad elhiszed megtagad kitaszít hirtelen átlátni könnyeken s váratlan tetteken képtelen kis eszed védtelen életed feszíted magadon hogy újabb alkalom ne legyen halványuló amorf hegeken megcsúszik a szándék mint a neonfény a késhegyen lennél te boldogan de tényleg a remény újra és újra meg-megfogan s elvetél úgy hiszed mindig pont jókor a véginél szóval hát lennél te boldogan boldog csak volt már így és tudod a pőre bőrön mint jégeső lukakat dobol az elutasított magára hagyott hiábavaló szenvedély.

Utoljára frissítve:2016. augusztus 02., kedd 21:06
Nagy Idu

Mit tartunk fontosnak magunkról elmondani? És mit tartunk fontosnak elhallgatni? Mostanában egyre erősebb a gyanúm, hogy csak tükörként használjuk egymást, mi emberek. Mindenki csak annyiban érdekes számunkra, amennyiben megérint, amennyi információt rólunk hordoz. Mutogathatom én a gyengeségeim, az erősségeim, az érdeklődésem, a félelmeim, az ízlésem, az érzékeny pontjaim, a törekvéseim, szóval úgy egyben az én valóságom, aminek része az is, mi az, ami sosem lesz a valóságom, mert idegen tőlem, és sosem lesz a valóságom, bár törekszem rá. Ha meg akarom mutatni magam, tudom, hogy minden szándékom, őszinteségem ellenére is csak: „Ki minek gondol, az vagyok annak…”(W.S.)
Érdekel az irodalom, kicsi korom óta imádok olvasni, és magam is írok, inkább verseket, pusztán terápiás céllal, egyszerűen ha jönnek a sorok, le kell írnom őket.

Három lánygyermek, hivatalnoklét, Pécs-Szentlőrinc-Hőgyész.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nagy Idu

Tovább a kategóriában: « Monoton A törésponton túl »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned