Logo
Nyomtatás
Prelúdium és fúga
 
Míg a reggel fölragyog a hegyen túlról,
idepergetve legelső fénysugarát,
bőrünkön időz, s fut is a friss, üde szél,
s itt hagyja szívünkben napkelet illatát.

De lehet-e hinni, lehet-e várni még,
ha apadni látszik a kutaknak vize?

Ezt kérdezed?

Hogy Minden, mit valaha őszintén hittél,
s lázasan meséltél a kerti asztalnál,
édeseid szeméből víve’ a nemes,
Kárpáti kohóban megedzett akarást,

Istentől távol könnyűnek találtatott?
S hogy mégis mi maradt? Talán ezt kérdezed?

Hogy miért nem susog nekünk a nyári est
mélységest hozó könnyed prelúdiumot?
S miként szánt, vet és arat mégis a remény,
mikor a fűz levele régen lehullott?

Ezt kérdezed?

Hogy az örökké gyolcskendőt foltozókkal
vaj' miként lehet mégis csak menni, menni,
szarmata vértet szőve pókhálós hitünk
behorpadt mellkasára, és újra lelni?

Ezt kérdezed?

De új korban új az a régi, rossz szokás,
és a te vérted is átszúrja az a nyíl,
s e fájdalommal, mire hazaérkezel,
már erős híd lesz évezredek közt a kín.

Ez várt, s vár rád minden ember élte létben,
de gondolj az első fergeteges csókra,
miként nyílt meg alattad a föld s az ég is
azzal az egyetlen, ismeretlen korttyal.

Szétzúzta zabolátlan, izzó testedet!
Emlékszel? Csak bátran! Zárt fiókod rejti,
féltve és takarva, titkon vágyva mégis,
ami most másért váratlan kivétetik.

Idő átgyúrta, már feloldozott érzés,
vártára termett, és katonává érett,
bírja a földtől az égig érő fájást,
kereszt alatt állást, megvetésben, vérben.
Viszi, és elesik, és elvéti a lépést,
néha megszakadni látszik a súly alatt,
és te azt kérdezed, vajon meddig bírod?
De viseleted a rád osztott sors maga.

Jó apád ültette diófád beérett,
s míg ujja közt porlott az Isten adta föld,
könnyen törve utat szívgyökerek felől,
látó szemében küzdött öröm és a könny.

S a téli cudar szelekhez erősen hitt,
és szálfaegyenes gerincet kért neked,
imára kulcsolt keze bő termést remélt,
s fagyokkal időben pusztuló férgeket.

Gazdag lombja ma erős ágakat színez,
beszédes emlékek fölé áldón hajol,
s szelek forgatta árny-, és fényjátékok között
az ősök tekintete óvón átragyog.

S az ács fia csöndben ma is asztalt ácsol,
és a sok mihaszna, semmi holmi között
még ott vacog rajta a te csorba bögréd,
miből téged itatott, s szíved megkötött.

Erősen markold, hisz jól s régóta tudod,
hogy cserélni másra azt soha nem fogod.

A ma gondja búcsút int a hegyen túlról,
s ideperget néhány elkésett fénysugárt,
bőrünkön időz, s borzong a hűs, esti szél,
s bánatot álmokban old a szív zegzugán.

Verebi Éva - AHITA


Talán tíz éves lehettem, amikor szépen rajzolt betűkkel megírtam Móra Ferenc Kincskereső kisködmön kötelező olvasmányának olvasónaplóját. Olyan mélyen érintett a történet, hogy azt gondoltam, ennél szebben nem lehet szólni róla. Emlékszem, amikor fel kellett olvasni belőle, én a második sornál elsírtam magam. Amikor odaértem, hogy Bicebócának mindenki hozott valamit. Aztán a tanító néni odalépett, a vállamra tette a kezét, hogy abba hagyhatom. De dicséret helyett csak négyest kaptam az olvasónaplómra. Pár év múlva odaadtam valakinek, mert ő lusta volt megírni. Ötöst és dicséret kapott.  Nem értettem, csak fájt, mint annyi minden akkor. De nem volt másom, mint a könyvek, amik végig kísérték az életem. Valami leküzdhetetlen betűkényszer miatt lassan, és nehezen küzdöttem meg minden szóval, mondattal, de továbbra is szerettem írni is. Amikor otthon elfogytak a könyvek, és a szomszéd néni sem hozott újakat, beiratkoztam a könyvtárba. Ott volt a legjobb, abban a csendben. Minél több könyvön rágtam át magam, annál jobban kinyílt a világ, és kezdtem megérteni azt a régi történet is. 15 éves koromig minden este falnak fordultam az ágyban, és sírtam magamért. A falvédőn egy lesben váró vadász, távolban pedig egy szép szarvas. Sokat néztem a szarvast, és bíztam benne, sosem talál rá a vadász. Aztán elapadtak a könnyek. Hiába próbáltam, felidéztem minden rosszat, amit a felnőttek és a gyerekek elkövettek ellenem, nem ment. Már nem sajnáltam magam. Korán értem felnőtté, s talán nem is voltam soha gyermek.
Pál Lászlóné vagyok,
verseim Verebi Éva, születésemkor kapott nevem alatt írom.
1956 szeptember 6-án születtem Igar községben. Három évesen árván, túlélve egy stigmákat hagyó tűzvészt, kórházakat, nevelőszülőkhöz kerültem Zircre, ahol Reguly Antal, finnugor nyelvkutató szülőházában cseperedtem. 
A másság viselése nehéz, és kikezdi a gyengét. Túléltem.
Egy olasz-latinos osztály, ma III. Béla Művészeti szakgimnázium tanulójaként érettségiztem. Hajnóczi Gábor, a későbbi neves művészettörténész különleges személyisége, aki nekünk olasz nyelvet és művészettörténetet tanított,
alakította jövő béli elképzeléseim, álmodozásaim – régész, restaurátor. Dolgoznom kellett.  Sem tanulmányi eredményeim, sem senki nem terelgetett tovább. A magam útját kezdtem járni. Egyedül. Voltam adminisztrátor, raktáros, szociális munkás, rám bízott 16 drogos, alkoholista, hajléktalan lelki gondozójaként, és 23 éve az idegenforgalom. Munka, és 32 évesen özvegyen, két apró gyermek mellett pedig mindig képeztem magam, amit az adott munkahely megkívánt.
Vágytam a verseket, de nem tudtam írni, nem gördültek rímekbe a szavak. Aztán az első, mint a hegyből zúduló folyó, 2012 őszén megérkezett Olthatatlan címmel. Semmi előjel, egy délelőtt megszületett.
Mit mutat az ember, mit mutat meg ez az első vers belőlem? Aki megérti, mindenkinek ugyanazt.
Mi az, amire kíváncsiak vagyunk? - arc, kezek, pillantás, testbeszéd – vagy elég, ha benézünk a szavak mögé? A vers kitárulkozás, ha merjük vállalni önmagunk, ha ezt az önmagunkat valamire valónak tartjuk, ha nyitottak vagyunk, ha próbálunk függetlenedni minden szél forgatta izmus és eszmeáramlattól, ha egyéniségek tudunk maradni, ilyen, olyan, bármilyen, majd eldől.
Akkor is érteni szeretném a másikat, amikor nem ismerem – mennyit, miért örült, mik töltik meg érdemes tartalommal gondolatait, mitől, kitől szenved, - megvallja e bátran a vers, hogy kiért, miért aggódik,- lírába öntve - ezt várom a verstől.
Ki a költő? Nem tudom. Talán mindegy is, ha az olvasott, írott vers élményt ad, számomra értéket közvetít, elfogadom, magaménak érzem, és értékelem, hogy megosztotta velem.
Minden művészet vonz, vonzott. Szakaszosan érkeztek, ahogy az egyik csendesedett, helyet kapott a másik – zene, festészet, szobrászat, túlélni árván, élni fiatal özvegyen, egyedül, társsal, gyermeket nevelni, munkában örömet lelni, - mind művészet, és most engedelmeskednek a szavak, szeretnek, és én viszont szeretem őket.
Minden nappal
 új betűvetésre járok,
másik szememmel látni,
illeszteni, Téged összerakni,
valamit jól, valamihez, mert
nem akarom, hogy csak legyek,
kell minden napra, kitudja, valami,
hogy megmaradjak,
hogy ne haljak bele,
amiért Lenni mégiscsak
érdemes lehet.

Legfrissebbek a szerzőtől: Verebi Éva - AHITA

© A Hetedik, minden jog fenntartva.