Logo
Nyomtatás

Az ember tragédia,
avagy az elhallgatott vallomás

Az arisztotelészi eszes állat,
a teremtés koronája
miért alázza meg anyját, a Földet?
Hibáktól hemzsegő lénye,
miért ítéli lassú szenvedésre
a mindenséget és benne önmagát?
Mint együgyű, bonyolult robot
(akiről teremtője megfeledkezett),
megállíthatatlanul végzi dolgát
a kezdetek kezdete óta.
Megvalósít
egy sejtekbe kódolt programot,
minden pillanatban
egy élősködő akarat irányítja:
az Akarat, a hatalom utáni vágy,
a faj fenntartásának ösztöne.
Ez az, mi nem engedi kiteljesedni,
és öröktől fogva pórázon tartja,
miközben nem veszi észre,
hogy csak eszköz az univerzumban.
Csak végrehajtója az Akaratnak,
ami felülírja az egyéni motivációkat.
Első a faj.
Ennek érdekében mindenre képes.
Saját fajtársait sem kíméli,
más fajokról s a természetről ne is beszéljünk.
Első a faj. Minden fajok között az első.
A történelem, kérés nélkül is vall nekünk.
A tényeken túl,
a múlt valósága kegyetlenebb,
mint, amire bárki is büszke lehet;
de mi, nem szégyenkezünk.
Nem szégyenkezünk,
amikor győzelmes háborúkat méltatunk,
amikor véreskezű uralkodókat csodálunk,
amikor keresztény vallások
nem keresztényi tetteit dicsőítjük,
amikor isten és a tudomány nevében
leigázott népeket akarunk

önzőn magunkhoz emelni
(hogy milyen jó lesz nekik),
amikor megbocsátást nyer a múlt,
és úgy beszélünk
a fanatizmus köntösébe bújt embertelenségről,
mint a szükségszerű fejlődés velejárójáról
és természetesnek vesszük
kegyetlen eszközeit a sorsnak,
amivel eljuttatta az emberiséget a mába.
Nem szégyenkezünk,
mert ez így van jól.
Az Ember nem léphet túl
saját korlátain. Így lett megalkotva.
Rabszolgaként engedelmeskedik
önző vágyainak és mára már
jól becsomagolt állati ösztöneinek.
Megidealizálja tetteit,
mert így boldogabb,
s lelkiismeretét tisztábbnak érzi.
Minden egyed saját képességei szerint
valósítja meg a faj törvényét.
Érzéki csalódásában elhiszi,
milyen messzire jutott,
holott több ezer éve egy helyben toporog,
de bevallani, ezt nem fogja soha.

Utoljára frissítve:2019. augusztus 13., kedd 20:36
Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Legfrissebbek a szerzőtől: Török Nándor

© A Hetedik, minden jog fenntartva.