Testvérfájdalom


Lelkem kürtje ma újra bőg, s úgy sikolt,
mint kövek közé szorult búzamag,
tollért nyúlok, az minden tüzet kiolt,
most hagynám, hogy a szavak húzzanak,

hogy mondják el, mit szívem, szájam nem bír,
míg csókot vált az asztal és ököl.
S a toll megindul, de kínjában felsír,
mint bitang kéztől vesszőzött ökör.

De megindul, mint házfalon az árnyék,
mely minden napkéselte rést kitölt,
és tintájában fölfeslik egy tájkép,
a vérrel trágyázott úz-völgyi föld.

A sírdombokon, a keresztek tövén
az öreg csöndet lárma váltja át,
s az ősrégi eszme vérrel kent kövén
fröcsögi megint szét gyalázatát.

A szívverések egymáshoz kocódnak,
(e félelem most új könnyet facsar),
és megint ő hajt fejet durva szónak,
a saját földjén hontalan magyar.

Hallgatom szívemet, ahogy fölszisszen,
míg a százéves szégyen föléget.
Akkor hunyta be szép szemét az Isten,
s azóta rázom, hátha fölébred.

Utoljára frissítve:2019. augusztus 06., kedd 17:44
Kovács Daniela

1976. február másodikán születtem, egy időben Édesanyám legfájdalmasabb könnycseppjével. Majd "meghaltam" 2006. október ötödikén, amikor váratlanul megszűnt dobogni annak az embernek a szíve, akit szemem fényeként szerettem. Attól a naptól fogva gyökértelenül sodródom, mint száraz falevél a szél kezei között. Amikor felsírnak bennem az
emlékek, tollat ragadok, és papírra vetem érzéseimet. Nem egyszer találkoztam már irodalmi oldalakon, cikkekben, illetve blogokban olyan kijelentésekkel, miszerint valaki hobbiból ír, fest, fotózik, tehát alkot. Én sosem éreztem ezt ilyen egyszerűre vetkőztethető "tennivalónak", számomra az írás olykor olyasfajta meditációs és nyugalmi állapot, amely mintha a testemből kilépnék, magához öleli a lelkem, néha pedig tehetetlen csalódásaim, félelmeim és rettegéseim szószólója, de mindenkor önmagam tükörképe akkor is, ha fájdalmas szavam szól, akkor is, ha életigenlő boldogság csurran tollam hegyéről.
Nagyváradi gyerekkorom emlékei sokszor késztettek írásra, Édesapám mélységesen természetes tehetsége pedig csak még inkább megszerettette velem a finoman hajló rímeket, és ösztönözte új szóképek világra segítését. Számomra a magyar nyelv nem csupán második anyanyelvem, hanem az a kimeríthetetlen kincsestár, amelynek gyöngyei közt mindenkor megtalálom a tökéletes darabot, amely szinte elém festi azt a gondolatsort, amelyet meg akartam örökíteni. Idáig vezető utamon sokszor véresre karistolta lábamat az ügyetlenkedő lépdelés, amely másban csupán nevetést, sajnálkozást váltott ki, hiszen nagyon kevesen tudták rólam, hogy nem beszélem a magyar nyelvet, de minden egyes szótagot magam tanultam, saját káromon vagy dicsőségemen jutottam egyre távolabb attól az élettől, amelyet magam mögött hagytam alig húszévesen... Édesapám elvesztése után pedig egyetlen vágyam volt, hogy olyan emléket állítsak neki magyar szavak koszorújából, amely méltó egy igaz ember, szerető Édesapa, dicső hazafi, és tiszta szavú költő örökségéhez... Az évek múlásával minden érzésemet vers-ágyba vágytam vetni, és egy nap arra ébredtem, hogy első gondolatom is egy új vers refrénszerű sora...

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned