A fácska

A tehetetlen gondolat,
mint madár csőrében a mag,
oly tehetetlenül repül
(mint nyári szellőben a tüll),
de véletlen, ha földre hull,
halkan duzzad és meglapul,
s a csonthéjból, hol szűk a hely,
a Jó, a Rossz életre kel:

egyik vadul sarjadni kezd,
indája fojt, el nem ereszt,
s önérzetem, mint hűs homok
a semmibe csak szétcsorog,
felismerem, igen ez Ő,
tüskéje szúr és mérgező,
és mérgét ömleszti belém,
mert ő a rossz, nem én, nem én!

A másik rám önzetlenül
virágot ont s ezen felül
olcsó szépséget, híg derűt
(ezt látom-érzem mindenütt),
illatától már szédülök,
de bősz gyanúm, mint lótücsök
benn ciripel és zakatol,
s a kezemben itt van a toll
és leírom, mily láncolat
gyűr arcomra mély ráncokat:

gondolatból új Gondolat
hulláma kelt hullámokat,
amőbaként osztódik az,
lehet belőle száz vigasz,
és millió nemes erény
sarjadhat a szívem helyén,
érezhető, itt nincs határ,
de pár kérdés válaszra vár.

Terem a mag (ha elvetem
a szikes, meddő elveken)
kegyelmet és bocsánatot?

S nevelve mivé válhat ott
fácskám, az oltatlan suháng?

(’sz: lappang benne az ősi láng,
mint edzett harci kelevéz,
az ösztönét nemzette vész,
balsors, mit bőrén megtanult,
csírájában kísért a múlt,
s kérge alatt egy ezerév
fájdalmából szülte e hév
az oktalan okozatot,
mit hosszan itt fokozgatok.)

S e fácska él mindenkiben?

(Kérdésben a válasz: Igen,
a mélyben, vagy a felszínen,
s művelni kell, én azt hiszem.)

----------------------------------

Művelnem kell, mi elmaradt
(irtanom a vadsarjakat),
mint bölcs a lelket, szóval is,
jó szóval csak, mi nem hamis,
oltanom szépet és nemest,
görbéből vágnom egyenest,

mert fácskám mindent elkövet,
hogy Ő legyen a gyűlölet.

Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Tovább a kategóriában: « A nagyság Míg vagyok »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned