Írni, írni, írni

„Csak olyankor szabadna írni verset,
mikor kihagy sejtekbe mart fegyelmed
és ösztönöd mitsem latolva mozdul
a fontolások rakta falakon túl.”
(Baranyi Ferenc.: Verset írni)

 

Írni, írni, írni,
forrót és meleget,
langyosat olvastunk elégszer eleget.

Írni a semmiről
az is már valami.
Elolvassa talán azt is pár valaki,
és mondják egymásnak,
milyen jó e hír ma
(valaki olvassa, a Senki meg írja).

Ha lesz a senkiből
valaki majd egyszer,
a semmiről írni az lesz majd a rendszer.
A semmiről írni,
a semmiségekről,
régi jó mesterek szent mítosza megdől,

akik mind, ha írtak
annak volt veleje,
csattant a vége, sajgott az eleje,
megírták, ami fájt
és oda is vágtak,
szellemük a múltból a jövőbe vágtat.

A jelen meg marad,
egyhelyben toporog.
Semmiről firkálni: így áll ma a dolog,
semmiről, senkiknek
(hiszen azzá lettünk),
senkiként az Idő elhalad mellettünk.

Tenni kell valamit,
valamivé válni,
megírni ezerszer, semminél jobb bármi.
Írni, írni, írni,
forrót és meleget,
langyosat olvastunk elégszer eleget.

Izzani! Úgy írni,
mert akit a Hő visz,
Senkik hideg földjén lesz Valaki ő is.

Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Tovább a kategóriában: « Tetthely A sóhaj »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned