Kórházi nyavalygások,
avagy tört a tükörben

A fehér köpenytől nem félsz,
a kék az semleges, a zöldtől viszolyogsz.
A tűtől nem félsz, a borotvától igen.
A sztetoszkóp hidege hidegen hagy,
de a vérnyomásmérést ösztönösen szereted.
A betegeket ki nem állhatod
(te magad sem vagy kivétel).
A szagoktól irtózol. A jövés-menés zavar.
Sorstársaid füstízű beszédétől csak
a zacskóik zörgése bántja jobban a füled.
A nővérek kedvessége jól esik,
de másra gondolsz.
A doktorok hideg modorát
udvariasan elviseled.
Nincs sok gond veled.
Automatikusan tudod a dolgod.
Semmit se kell tenned, csak légy jó.
Erre kárhoztattál. Ezt szereted.
Szeretsz jó lenni.
Olyankor befelé mosolyogsz
és borostád alatt arcizmod se rándul.
Eszedbe jut, hogy a borosta alatt
sima az arcod, mintha nem is te lennél.
Félsz a pillanattól. Halogatod.
Félsz a tükörtől. Kerülöd.
Félsz, hogy egyszer bele kell nézned
és attól is, aki majd visszanéz rád
megtörten, háromnegyedes pózban,
szégyenkezve,
hogy tört lett az egészek világában.
Ezen még dolgoznod kell,
de amíg barátkozol a gondolattal,
amíg telnek az óráknak tűnő percek,
a napoknak tűnő órák,
minden oly jelentéktelenné válik.
A félelem is.
A tükör is,
és a világ a tükör mindkét oldalán.
Holnap talán megborotválkozol.

 

 

Utoljára frissítve:2019. május 06., hétfő 22:21
Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Legfrissebbek a szerzőtől: Török Nándor

Tovább a kategóriában: « A nagy piktor Még veled »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned