A nagy piktor

A nagy piktor, a képzelet
a kezdetektől létezett:
a barlangrajz előtti kor,
mikor az ösztön még tipor,
gyenge a DNS spirál,
s a félelem, mi inspirál,
mert gyermeklelkű korcs a test,
és szelleme csak fest, csak fest.

A nagy piktor, a képzelet
festhet csendélet képeket,
hol üres váza és fatál
az űrben némán kiabál,
s melléjük képzelsz mérleget,
nem kérdezed miért lebeg,
mert számodra rég érthető,
hogy a csend súlya mérhető.

A nagy piktor, a képzelet
a roncs valóból ép szelet,
pingálhat tájképre magányt,
hol pacsirta nézi a lányt,
s tud néhány jobbnál jobb okot,
min Mona Liza mosolyog,
tud rejtélyeket, titkokat,
mit néha-néha nyitogat.

A nagy piktor, a képzelet
mindent megfest, mit nem lehet:
szürreális, szűz aktokat,
plakátokat, mik hasznosak,
szent nélküli szentképeket,
hol glóriátlan’ lépeget
egy mindörökké űzött vad,
a Hős, ki tudja, bűnös vagy.

A nagy piktor, a képzelet
érti a belső lényeget,
kiszínezi a foltokat,
a kékbe sárgát oltogat,
az égre piros paripát,
mit minden kisgyerek imád,
s a paripának abrakot,
a Napból hulló friss zabot.

A nagy piktor, a képzelet
úgy fest, ahogy te képzeled:
a Napra szmájlit és körül
freskót az égre örökül,
olyat, mi pontos, részletes
(a bárányfelhő két hetes),
és valahol a sarokban
a jó teremtő is ott van.

Epilógus:
A nagy piktor, a képzelet
mindig is ott volt teveled,
nem voltál olyan ostoba,
és nem unatkoztál soha,
ha éjjel eljátszottad azt
(s arcodra az festett grimaszt):
hogy a Hold mandaringerezd,
s a Golgotán fent nincs kereszt.

 

 

Utoljára frissítve:2019. május 06., hétfő 22:18
Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned