Jégre tettük a tanévet

nyár majd jól befűt,
hát fölrajzoltuk az Ó betűt.
És kék lett az ég, a Nap narancssárga,
mi nyerget dobtunk a szabadságra.
A karám ledőlt, a hám szakadt,
egy huszonnyolcason váz alatt,
máglyára küldve katedrát, pulpitust,
elkötöttük, és vittük a júniust.
Az langyosból hét ágra váltott,
vállunkra sütötte a gondtalanságot.
Hol barna volt bőrünk, hol vörös,
megsimogatta a Holt-Kőrös.
Cserébe mi, na és széles kedvünk
minden hullámot újraélesztettünk.
Csentük, amit a rigó meghagyott.
Ujjunk közt lőttük a meggymagot.
Ránk várt az érett, a friss, naná,
hogy elég volt kenyér a zsír alá.

Lett medvénk, hattyúnk, elefántunk,
mert felhőkbe bármit beleláttunk,
ha szénaillatban hanyatt dőlve,
súlytalan keringtünk körbe-körbe.
Egy pillantás után kiáltva,
beleszédültünk abba a lányba,
ki csokorba szedte ezt az egészet,
ahogy a válla fölött visszanézett.
A fene sem tudja, talán éppen ekkor
hámlott le bőrünkkel együtt a gyerekkor.

Utoljára frissítve:2019. április 05., péntek 14:42
Jani János

Jani János
A rímek mindig kizökkentenek valamiből. És ez jobb, mint az az állapot, amiből kizökkentenek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned