Bolyongó Villon

balladareplika

Édesen karolt a hajnal,
két jó cimborám, meg persze én,
jócskán már lerészegedve,
megpihentünk léha nők ölén…
Este gazdag emberekre
leltünk, s elvettük sok pénzüket,
és a jó modort feledve,
biz' megszúrtam én az egyiket.
Nagy köd szállt az én fejemre,
megszúrtam úgy az egyiket.

Ittunk hát, aztán a bordély
nagy kopó-morgásra felriadt!
Értünk jöttek, tudtuk rögtön,
s már szaladtunk, mint a vadnyulak.
Városszéli szántó előttünk,
mögöttünk vérszomjas kutyák,
elbotlott ott az egyikünk és
így kapott rémes, rút halált.
Vérköd ereszkedett szemére,
mezőn aratta rút halál.

Futva értük el az erdőt,
sűrű pára volt a bokrokon,
nyirkos és sötét egészen,
mint a túlvilág vagy holt korom.
Cimborám megállt, s a rémületben
szája kékre válva reszketett.
Mondtam, nincs időnk, siessen!
Állt csak, s azt rebegte: "Nem lehet…
Átok lengedez e ködben,
idáig jöhettem el veled!"

Mentem én, és ott bolyongtam
Ég tudja mennyi századot.
Megleltem Sztüx vizét s ladikját,
de soha be nem szállhatok.
Herceg! Kijut panasz e ködből?
Küldj el egy aranyat, ha van!
Addig nem eged át a révész,
s én versekkel untatom magam…

Utoljára frissítve:2019. április 05., péntek 14:51
Füle Sándor

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Füle Sándor

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned