amíg az


Éveknek kell eltelnie,

amíg az ujjak valóban összeérnek egy hát közepén,
amiről a szőlőtövek mellé szúrt karók mesélnek,
hagyva a teljes vakságban, hogy körülfonják őket,
az élők leginkább az élettelenbe kapaszkodnak,
így vagy úgy, de mégis fényképek élére soványodik az emlékezet,
ujjával tömködi a dohányt a helyére, az ujjával ahogy.
hideg belsőudvarokba fújt füst, füst marad,
lágy keretet adnak az utcák, csak nevekre támaszkodom,
nevek maradnak.
szíveink közt a hitelesítés a probléma,
ismerem már,
nehezen nyíló kapuajtókra testtel rásegítek,
mindenhez külön kulcsom van,
kinyitom előtte, magam elé engedem, úgy illik,
hogy ő ijedjen meg először,
mert ami vár ránk, az pont az, aminek látszik,
azt mondta, attól fél a legjobban, hogy beleőrül valamibe,
én ezért nem foglalkozom az idővel, hogy a múlást megalázzam,
persze jó lenne még egyszer, ugyanúgy,
mondjuk viszonylag egy újra kezdést,
hogy ne tudjalak megszokni,
mert így telnek el évek, és csak évek.
felénk meg kerítésbe nőtt fák, szögesdrótot virágzanak.
Eltelnek évek,
már nem biztos, hogy ölelem, lehet, hogy csak kapaszkodom belé,
mert folyton érzem vállamban,
a nehéz pesti ajtók súlyát.

Utoljára frissítve:2016. június 30., csütörtök 11:31
Kovács Kristóf

Kovács Kristóf 1993-ban született Salgótarjánban. Jelenleg Budapesten él.

2013-tól publikál verseket folyóiratokban. Az ELTE BTK magyar szakos hallgatója.

A József Attila Kör tagja.

Tovább a kategóriában: « Egy lélegzetre A csakazértis okán »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned