Vissza-vágó
(Horváth István: „Tornyot raktam” című versének továbbirata)

Ismerik a verset, biztos, melyben nagyapám, mint Hristos
pucikpadon ülve morzsolt törökbúzát és én tornyot,
csuszatornyot raktam lázban: alig fért el már a házban!
Apó mesélt. Szép meséket (szebbek voltak, mint az élet),
s belébújt az ördög, vagy mi (azóta se hagy nyugodni),
mi volt az, min úgy berágott? Egy csuszát tornyomhoz vágott!
Dőlt a torony, Olyan forma, ahogy egykor Bábel tornya!
Bennem is széthullt ott Minden: élet, haza, hittan, Isten
s tört bizalmam romja fölött bölcs nagyapám így bölcsködött:
„Azt akartam megmutatni, hogy az élet egy nagy Semmi,
és a Sors keze, ha lecsap, kaparhatod te a falat,
ami elmúlt, annak vége! Kár vonyítni fel az égre,
de a létben, mi arasznyi, nem tudsz nem álmokban lakni,
s amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni”.
Kislány voltam, jó hogy bőgtem, tehetetlen, nagy dühömben!
Kint is sárkány, bent is sárkány, nemem, korom, merő hátrány-
(Még maga a kis királyfi sem mert volna szembeszállni
ennyi túlerővel, kérem! Ha mást állít, erőst kétlem!)
Apó a fejemre nyomott vigasztalón egy barackot,
végül az ölébe kapott, s addig, addig cirógatott,
míg e Földön( nem a Holdon) megálmodtam az új tornyom.

Színleltem, hogy boldog vagyok (irigyeltek az angyalok),
de a szívem titkon vérzett: nem tetszett, ahogyan nézett,
vagy mert művem mikor eldőlt, jöttem rá, hogy mi a felnőtt?
Éjjel daccal, nagy titokban, jobb kezembe ollót fogtam,
bal kezembe kicsi lámpát (eltakartam fénylő „száját”),
s mint a falon fent a tájkép (ezüstholdas kígyó, árnyék)
apó arca fölé kúsztam. Kis hasamat összehúztam
(gyerekként keveset ettem), levegőt is alig vettem
s biztos kézzel, villámgyorsan, fél bajszát lenyisszantottam!
Másnap láttak volna hajszát, mikor nem lelte a bajszát!
„Kapjalak el - így ordított - hátadból szíjat hasítok,
csontjaid miszlikre töröm, ujjadon nem nő több köröm!”
(Kint a tél sárkánya bömbölt, hóbuckát buckára göngyölt,
az ereszről kígyók lógtak, jégfogúak, mosolygósak…)
Nagyanyó fogta le apót, hozott neki hátvakarót.
Csitította csöndes szóval, vörös borral, földi jóval:
„Sorskéz volt most ő is, látja, azt a bajuszt sose bánja!
Ejsze’ él még, nő majd másik, míg a foga mind elvásik!
De ha nem nő, az sem nagy baj, nem folyik le rajta a vaj,
sem a vaj, sem a juhtúró, minden dicsőség elmúló…
Jó földben a mesék magja, ennyit megért a fél bajsza:

unokánkra jöhet bármi, most tanult meg vissza-
vágni!”

 

 

Hortváth István verse itt elolvasható: https://www.3szek.ro/load/cikk/23260/horvath_istvan:_tornyot_raktam

Balázs Csilla Kinga

Erdélyi származású (bozgor= hazátlan) magyar vagyok, élig székely, mert van bennem székely gén is és mert Kovásznán születtem.

Partiumi magyar vagyok, mert Szatmérnémetiben nőttem fel.

Magyarországi (pannóniai) magyar vagyok, mert 1989 októberében, két hónappal a Ceausescu-rezsim bukása előtt a szüleimmel Magyarországra hurcolkodtunk.

Mátészalkai, hodászi, szegedi, budapesti, érdi magyar vagyok, mert ezeken a helyeken éltem, ezek a helyek hatottak az egómra. (Többnyire nem bizonyíthatóan, mert megszámlálhatatlanul sok albérletem zömét az albérletpiac íratlan szabályainak megfelelően, kénytelen voltam feketén bérelni, tehát a magyarok túlélő típusához tartozom.)

Értelmes  magyar vagyok, mert az áttelepülésünket követő két évben az akkori magyarországi felvételi tananyagot képes voltam autodidakta módon elsajátítani és a felvételi vizsga eredményeim alapján a ELTE német szakára bejutni. (Mai napig talány számomra, hogy akkor miért a szegedi József Attila Tudományegyetem vett fel, magyar-német szakra?)

Diplomás magyar vagyok, mert Szegeden megszereztem a Nyugaton semmit sem érő tanári diplomáimat.

Pedagógus magyar vagyok, mert 1997-ben fél évet tanítottam éhbérért egy állami iskolában. Elég is volt belőle.

Szellemi szabadúszó magyar vagyok, mert több mint 24 éven át fő bevételi forrásomat a gátlástalanul alulfizetett szinkron dramaturgia (magyar szövegírás) csöpögtette.

Büdös paraszt magyar vagyok, mert  nyaranta gyakran izzadoztam napszámosként a hodászi meggyfák alatt, vagy a krumpliföldön. (Másokat szipolyozó kulák paraszt magyar soha nem voltam és nem is leszek)

Proli magyar vagyok, mert külföldön fizikai munkákból éltem.

Lumpen magyar vagyok, mert a fekete albérletek mindegyike a szegedi, ill. a pesti„gettók” valamelyikében helyezkedett el.

Halvány-kék-vérű magyar vagyok, mert anyai ágról hétszilvafás és lófő székely nemesek vére csörgedezik az ereimben - éppen annyi, amennyi emlékeztet rá, hogy az ember gerincét nem hétrét görnyedésre teremtette a Teremtő.

Devizakárosult magyar vagyok, mert elváltam és támogatás nélküli  egyedülálló anyaként nem bírtam a lakáshitelező bankárcápák feneketlen kútra emlékeztető száját pénzzel betömni.

Vándor magyar vagyok:  kergettem a saját otthon kulcsát  Írországban, Ausztriában és Németországban.

2016-ban gazdasági menekültként a fiammal együtt Németországba vándoroltunk. 2016 óta tehát "külföldi" (=bozgor) magyar vagyok.

A mítoszok, legendák, naiv utópiák Magyar Nyelvállamának, a globalizálódó - fanatizálódó  magyar Online Hazának időnként letiltott, gondolkodó magyar Onleánya vagyok.


Középiskolás korom óta írogatok, verseim, prózáim az utóbbi néhány évben jelentek meg a Napútban, az Irodalmi Jelenben, a Holdkatlanban, a Stádiumban, a Comitatusban, az Art’húr Gondolán, és a MILHÍRMagazinban.
Hiszek az alkotás szabadságában, tudom, hogy a hiteles szónak, mint impulzusnak, tudatformáló, valóság alakító ereje van. A szó nem játék. Hiszem, hogy pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni, de mindennek van egy határa. Hiszem, hogy élni és tapasztalni jó. Hiszem, hogy háborúban hallgatnak, vagy fű alatt lázadnak, vagy virágnyelven dúdolnak, vagy a betevő falatot hajkurásszák, vagy fals hangú kultúrprostivá válnak a Múzsák.
Hogy ezzel a sok tudással és hittel mire és meddig megyek, az számomra is talány.



 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned