A játék egyszer véget ér
(szonettkoszorú)

„Az emberélet útjának felén”
(Dante)


1.
A küzdelemből egy félidő letelt.
Egy emberöltő és néhány kurta év
távolából hallom, anyám énekelt
kiságyam fölött, úgy áldja meg az ég.

Pár emlékfoszlány előttem fellebeg
(Hébének nyila még messzi elkerült):
apámat látom, rám emelt serleget,
ő a földben hitt, míg én vágytam az Űrt.

Az idő azóta meggyűrte őket,
a lomhabújú földi szenvedőket,
bűnös panaszra nem lehet okom.

Örülhetek, ha nékem ennyi is jut
(örökségem lett a fele kínjuk),
sajnálni magamat azért nem fogom.

2.
Sajnálni magamat azért nem fogom.
Nem leszek önként önmagam keresztje.
A nagy szabadságban annyi kis jogom
lehet még (ha túl korán jön az este

homályba döntve a vágyott messzeséget),
hogy vándorálmom elűzöm kereppel,
hisz körülöttem dübörög az élet
és tarisznyámban is vadabbul kelepel

szívem üstdobja, mint kellene talán.
A valóság nékem rejtélyes talány:
oly sűrűn álmommal miért feleselt?

Így mohón várom álmom folytatását,
játszhatom énem tökéletes mását
(ripacsként lehetek haldokló selejt).

3.
Ripacsként lehetek haldokló selejt,
porban lapuló olcsó, ócska holmi,
amit gazdája, ha megun, hát elejt
(nem akar vele tovább bajmolódni).

Vagy láthatatlan, ártalmatlan pára
(kerge lélek-féle, mi testet nem talál),
s elcsábítja a tegnapból a mába
a szférák zenéje, vagy egy szép halál.

Lehetek hangya (senkinek sincs útban),
vagy bogár lehetek (Kaffka férge, úgy van).
Ronda rovarféle s ezekkel rokon,

és ha rám lépnek, tipornak-taposnak,
majd joggal érzem magamat laposnak,
átélve játszom el, művészi fokon.

4.
Átélve játszom el, művészi fokon
a halált, szerelmet s álmodok tovább.
Nincs bennem harag és nincs is rá okom,
hisz az is szeret, ki cipőmre okád.

Szeretve vagyok, ezt bizton mondhatom,
önzetlen szeret a napfény, míg mosdat,
szeret a világban mindegyik atom,
felsorolni mind nincs annyi mondat.

Vallatom magam, a sorsom rám mérték.
Magamba fordulva görnyedek kétrét
fájdalomszülte kérdéssel ajkamon:

ha a világon ily sokan szeretnek,
lehetek közöttük szívtelen eretnek,
szeretek valakit kívülem vajon?

5.
Szeretek valakit kívülem vajon?
Vagy leghűbb szerelmem tényleg én vagyok?
Még most nem tudom, de várom már nagyon,
hogy ez az új tudás bennem felragyog,

s világít végső öreg napjaimban,
mikor a játék majd egyszer véget ér,
akkor tudni fogom, mim volt és mim van,
egy haldokló többet ettől nem remél.

Tudni fogom és lehet meg is bánom
e fölösleges kis kíváncsiságom,
s hamis gyászommal létem alkonyán

nehéz fejemre sűrűn hamut hintek
(köröttem lesz pár megvető tekintet):
felmentem magam a végső szó jogán.

6.
Felmentem magam a végső szó jogán,
ettől borzasztóbbat már nem tehetek,
másnaposan, túl a tudás mámorán
fejfájás nélkül ma jókat nevetek.

A felismerés váratlan ért tetten:
mint sokan mások, én sem vagyok vétlen,
úgy lélegeztem, levegőt se vettem,
tudtam, hogy voltam, miközben nem éltem.

Világra jöttem s elkezdtem nem élni
(gőgöm, a mainak lehetett felényi).
Először felsírni legjobb alkalom!

Felsírtam, bőgtem, hisz élni készültem
elévült vétkemmel, s tudtam, őszülten
ezt a világot majd egyszer elhagyom.

7.
Ezt a világot majd egyszer elhagyom
egy másikért, mi bennem mocorog,
az ösvényt oda már benőtte a gyom,
s amíg megtalálom lesz vele dolog.

Gyalogutamon (azt megígérhetem)
meg nem hátrálok, és ahova az visz
a felszálló porral száll az énekem
és mint ez a szonett, szívből szól az is,

s hallja a világ (de nem ez), a másik,
örvendez vélem, átölel, ha fázik,
bátran, önzetlenül, néha tétován,

mert az a világ mindenkiben ott van,
itt tartom én is, ringatom karomban,
talán nem búcsúzom tőle túl korán.

8.
Talán nem búcsúzom tőle túl korán,
húzom az időt és húzom az igát,
elélek kenyéren, barátok borán,
s néha elkiáltom magam, hogy vivát.

A kis örömöt sikernek élem át,
bódít, ha a fény nékem is világít,
fejem fölött képez múló glóriát
(csak hétköznapit, nem oly nagyvilágit).

Belőle szerény kolostort építek,
hol egyszerű az erény és a vétek,
szívem kamrájában elfér az egész,

kis boltíveit szeretetem tartja,
oltára maga a mindenség partja;
tudásom szelleme méltán heverész.

9.
Tudásom szelleme méltán heverész
sunyi macskaként, mi ugrik, hogyha kell.
Éhségét elűzni néha egerész,
s ha semmit se fog, mindig ott a tej,

mint biztos tartalék, mit a jó gazda
jókor kitenni el sohasem felejt,
én sem mulasztom el táplálni azt a
szomjas szellemet, mit kolostorom rejt.

Táplálom mesterek elhalt szavával,
azzal a tudással, ami nem átall
önzetlen oktatni, és ez nem kevés! *

Meglelem a helyet, mi még nem romlott
(azt a helyes ösvényt, azt a középpontot),
mint a sztagirai Arisztotelész.

10.
Mint a sztagirai Arisztotelész
a középhatáron taposok csapást,
és a Szellemet, ha mégoly csenevész,
óvja az erény, mint nagyszerű palást.

Alatta megfér a szelíd szemérem,
tudás, bölcsesség s az igazság szava,
becsvágy, bátorság, jósággal az élen,
nemes barátság s a mindenség maga.

Századok mentek és érkeztek újak,
s a jóemberekbe költözött dúvad
tépázta, nyűtte az elme nagyjait.

Boldog balgaságban született vétek,
a bennem lapuló ingatag lélek
ösztönét nékem aggódva hagyta itt.

11.
Ösztönét nékem aggódva hagyta itt,
hogy (eszméktől talpig felvértezetten)
a bölcsesség fölött ne győzzön a hit.
Saját szellemem szellemőre lettem.

Új mesterek jöttek s vélük a remény:
„Heuréka!”- halld, egyik így kiáltott.
Zavarták köreit s belehalt szegény,
fix pontot hagyva, mi áldás vagy átok.

Ha nem is fordítod ki ezt a Földet
(sziszifuszi éned bármit is görget),
a biztos pontot lelkedbe fogadd!

Ha kívüle benned nem is lesz semmi,
a világ nem tud lábadról levenni.
Aggódni másokért lehet még sokat.

12.
Aggódni másokért lehet még sokat,
mert a város érdes peremén hagyott
érdes valóság a fájó foltokat
már beléd égette. Ordíts, hát nagyot!

A törékeny falvak törékenyebbek,
a szabadság szent fogalma zavaros,
a sétáló leányok szebbek lettek,
és sárgán csenget a körúti hatos.

A játék zajlik, s ha jön a csattanó
nyögve meghajolsz, hisz ilyen a való
(az idegen anyag felélte fogad).

Ölelve alszol, eszel, iszol s látod
álmaidban az elképzelt világot,
a mindenség talán máris elfogad.

13.
A mindenség talán máris elfogad,
megadva magad félkészen várod,
már elmondtál mindent, minden fontosat,
a sorok közt tovább álmodod álmod.

Most szóljon az, hogy kicsit elhallgatsz
(mint aki lantját kényszerből letette
és mert szemében oly őszintén élt a dac,
feloldozható botlás lett a tette).

A játék majd egyszer úgyis véget ér,
s bízom álmomban: addig el nem vetél;
dadogó dalom erről is szólt ma itt.

Kinn az ábrándok, bent rend és fegyelem,
és körbe-körbe szabadság, szerelem:
messziről hallom szólító lantjait.

14.
Messziről hallom szólító lantjait,
Osszián ködös homályos énekét.
Szülőföld! – parlagon hagyott hantjaid
eszembe jutnak - vajh’ leszek még ekéd?

És eszembe jutnak a bölcs mesterek,
a sok-sok tudás, mi mégis oly kevés,
szívemre erényből béklyót veretek,
míg utol nem ér a nagy semmittevés.

Rád is gondolok csokorral kezedben,
vadvirág csokorral, és szoknyád lebben,
mint akit isten a tenyerén emelt,

a játékban mindig mellettem voltál,
néked is szól ez a szomorú zsoltár:
a küzdelemből egy félidő letelt.

15.
A küzdelemből egy félidő letelt,
sajnálni magamat azért nem fogom,
ripacsként lehetek haldokló selejt,
átélve játszom el, művészi fokon.

Szeretek valakit kívülem vajon?
Felmentem magam a végső szó jogán,
ezt a világot majd egyszer elhagyom,
talán nem búcsúzom tőle túl korán.

Tudásom szelleme méltán heverész,
mint a sztagirai Arisztotelész
(ösztönét nékem aggódva hagyta itt).

Aggódni másokért lehet még sokat,
a mindenség talán máris elfogad:
messziről hallom szólító lantjait.


*A dőlt betűs idézetekért és a kölcsönzött, fogalommá vált kifejezésekért köszönet az eredeti szerzőknek (Arany János, Baranyi Ferenc, Erasmus, József Attila, Petőfi Sándor)

Utoljára frissítve:2019. január 14., hétfő 11:30
Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Tovább a kategóriában: « Én nem tűnhetek el Múltölelő »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned