Horribile dictu

December három. Hamvas téli ködbe
merül el lassan a szárszói táj,
nemrég még fönn, az égi mezőt körbe
legelészte a jámbor csillagnyáj.

Az egyre dermedő, angadó sötét
a sínek menti fasor közt csapong,
rívó szél rázza az odvas fák tövét,
kezében rezgő rézkanál a lomb.

Az állomásra ráborul az álom
agyonnyomva az elmenők zaját,
s én túl a valóság vonta határon
keresem lantod elnémult dalát.

Itt, ahol szikrád végső lángra kapott,
(e homályos est is róla beszél),
hol életed szele vesztedbe hajtott,
s hol úgy porladtál, mint a falevél.

Te, aki folyvást kutattad a létet,
mint, ki az álom kútjából kilát,
hitted, egy napon eléd hajt majd térdet
az álmaiddal egyidős világ.

Oly jó volna, ha most fülsértő hangon
torkod szakadtából üvöltenél,
de úgy, hogy hallják minden utcasarkon,
hogy aznap este is élni mentél.

A tanúd rá itt minden tégla, állvány,
a vonat is, mely vastalpra terül,
a nyolcvanegy éves emlékük, Árvám,
hegyes tőrként a mellükön megül.

Mellemen is, s úgy beletép körömként,
hogy éles hegye ideget talál,
majd szétfeszít, mint ég a feltörő fényt,
és fölüvölt, mint megsebzett sakál:

BALESET VOLT, NEM ÖNKEZŰ HALÁL!

Kovács Daniela

1976. február másodikán születtem, egy időben Édesanyám legfájdalmasabb könnycseppjével. Majd "meghaltam" 2006. október ötödikén, amikor váratlanul megszűnt dobogni annak az embernek a szíve, akit szemem fényeként szerettem. Attól a naptól fogva gyökértelenül sodródom, mint száraz falevél a szél kezei között. Amikor felsírnak bennem az
emlékek, tollat ragadok, és papírra vetem érzéseimet. Nem egyszer találkoztam már irodalmi oldalakon, cikkekben, illetve blogokban olyan kijelentésekkel, miszerint valaki hobbiból ír, fest, fotózik, tehát alkot. Én sosem éreztem ezt ilyen egyszerűre vetkőztethető "tennivalónak", számomra az írás olykor olyasfajta meditációs és nyugalmi állapot, amely mintha a testemből kilépnék, magához öleli a lelkem, néha pedig tehetetlen csalódásaim, félelmeim és rettegéseim szószólója, de mindenkor önmagam tükörképe akkor is, ha fájdalmas szavam szól, akkor is, ha életigenlő boldogság csurran tollam hegyéről.
Nagyváradi gyerekkorom emlékei sokszor késztettek írásra, Édesapám mélységesen természetes tehetsége pedig csak még inkább megszerettette velem a finoman hajló rímeket, és ösztönözte új szóképek világra segítését. Számomra a magyar nyelv nem csupán második anyanyelvem, hanem az a kimeríthetetlen kincsestár, amelynek gyöngyei közt mindenkor megtalálom a tökéletes darabot, amely szinte elém festi azt a gondolatsort, amelyet meg akartam örökíteni. Idáig vezető utamon sokszor véresre karistolta lábamat az ügyetlenkedő lépdelés, amely másban csupán nevetést, sajnálkozást váltott ki, hiszen nagyon kevesen tudták rólam, hogy nem beszélem a magyar nyelvet, de minden egyes szótagot magam tanultam, saját káromon vagy dicsőségemen jutottam egyre távolabb attól az élettől, amelyet magam mögött hagytam alig húszévesen... Édesapám elvesztése után pedig egyetlen vágyam volt, hogy olyan emléket állítsak neki magyar szavak koszorújából, amely méltó egy igaz ember, szerető Édesapa, dicső hazafi, és tiszta szavú költő örökségéhez... Az évek múlásával minden érzésemet vers-ágyba vágytam vetni, és egy nap arra ébredtem, hogy első gondolatom is egy új vers refrénszerű sora...

Tovább a kategóriában: « Opál Téli virágzás »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned