Még egy esély,
avagy monológ a teremtésről


„s honnan tudja,
hogy Isten már megteremtett bennünket?
mi van ha csak egy elhajított vázlat vagyunk”
(Daniel Hevier: Sorok)


Több tízezer éve elkészült és még létezik.
Van, pulzál, de ez már nem rajtad múlott.
Annak idején nem sokat bajlódtál vele.
Hat nap alatt összedobtad.
Mit mondjak erre?
Olyan is lett.
És az Ember? Ez komoly?
Egy teljes napot szántál a teremtésed koronájára?
Végül is jogos, ha az egész világra öt nap,
akkor egy nap az emberre még sok is.
Tudom, tudom.
Azok a napok nem ilyen földi napok voltak.
De akkor is.
Miért kapkodtál, miért siettél?
Sürgetett valaki?
Határidős, kötbéres munka volt?
Nem hiszem.
Előtte végeztél felméréseket,
környezet vizsgálatot, hatástanulmányt?
Nem hiszem.
Számoltál költségvetést?
Nem hiszem.
Egyáltalán készítettél tervet,
vagy csak belevágtál és improvizáltál?
…S tényleg, tükörből csináltad?
Tudod, hogy saját képedre…
Vagy ez csak reklámfogás volt?
Most már mindegy.
De így hogy bízzak benned
és hogy bízzak bármiben, bárkiben is.
Hisz a példa ragadós
és mindenki teremtősdit játszik:
„Üssük össze, jó lesz ez ezeknek.”
S tessék!
Itt állok félkészen,
félbehagyott torzóként próbálom önmagam
megvalósítani ebben az elbaltázott világban,
s veled pörölök
(mintha magamban beszélnék),
képzeletbeli vérfoltos garanciapergamennel
hadonászok a saját orrom előtt,
és patáslábú fogyasztóvédelemmel fenyegetőzöm.
De minden hiába.
A jótállás több ezer éve lejárt,
és amúgy se lenne érvényes,
hisz már a kezdet kezdetén
megcsócsálták a gyümölcsöt
és a szerződés felbontatott.
Reklamációnak helye nincs,
főleg az után,
hogy az elsőszülött
nem rendeltetésszerűen használta
az ajándékot, az emberi életet
és testvére vére a mezőn
örökre megpecsételte félkész sorsunkat.

Én azért még javítgatom, farigcsálok rajta.
Talán egyszer igazi műremek válik
a torzóból,
saját képemre formált teremtőféle,
s akkor Ő
újrakezdheti
és Te
végignézheted.

Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Tovább a kategóriában: « Porból lettünk Kék-zöld foltok »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned