Búcsúzó Galilei

Egy ideje vak vagyok.
Sűrű a lég.
Fulladok. De bennem még
valami ragyog, tisztán ég,
s halkan sírok, mert
messze van Pisa.
Nem tudtam repülni,
lehoztam hát az égboltot ,
a bolygókat nekik, oly közel, hogy akár
ujjamra húzhattam volna
a Szaturnusz gyűrűit,
ha akarom.
Kintről az utcazaj
töri meg a csendet, megy tovább minden,
jelentéktelen porszem vagyok.
Nem tudtam repülni,
de a lelkem szárnyalt,
magasabbra, mint a madarak.
Nem hittek nekem.
Hiába a távcső, így
utánam tán semmi sem marad.
“Ingalengető bolond”
-hányszor hallottam,
s még mulattam is titokban
rajtuk.
Beléptem egy titkos világba,
én árva, olyan világba, ahonnét
kilépni nem lehet.
Végtelennek látom az eget.
Benne ismétlődik,
megsokszorozódik minden.
De minek szikráznak a gondolatok,
ha csak szégyentelen villám vagyok,
oda csapva, ahol valami
meghatározott szétszakad?
Zenében nőttem.
Egyedül a tiszta hangot
viselem el, mindenből
a tisztát, keresztelőm óta
a Battistero akantuszos
oszlopai alatt. Az igazat.
Most is még, én, a vak.
Kialvatlan, gyulladt szemeim
már csak befelé látnak.
De látom Őt, ahogyan ballagok
a nemlét enyhítő sötétje felé.
Vezet. Van-e túlvilág?
Elégethettek volna. Mint Brunot.
Jobb lett volna, lehet…
De tudom, tart tőlem a pápa,
ezért nem lett
büntetésem máglya,
csak be vagyok zárva ide.
Eleinte hitt nekem…
Lehoztam nekik az égboltot,
s mit kaptam cserébe?
Elfúl a hang, a szó dadog,
elsorvadnak az ígéretek.
De látom Őt. A láz elmúlt.
Többé nem kísértenek ijesztő
labirintusok. Nincs már vihar bennem,
úgy gondolom, ez a beavatás
utolsó szakasza.
A nyugalom, lassan folyó könnycseppekkel.
Aztán már csak a halál…
Nincs vihar.
Szívem dobbanásai
dobok az áldozati táncban,
vén csontjaim nyikorogják
utánuk a ritmust. S a harangok…
Hallom még a harangokat.
Alig jön valaki. Hadd féljenek.
Kintről beszűrődnek a hangok,
de nem vagyok egyedül:
Simplicius
itt ül az ágy szélén,
mikor a fájdalom lándzsái szúrnak.
Nyomorult test! A Holdat hoztam nekik,
örök táncát, krátereit.
Megmutattam a Nap foltos fenekét,
ma már felülni is alig tudok.
Istenben mindig hittem.
Bármit mondtak.
Marina, meg a gyerekek is mondták,
céljaim az Ördög céljai.
Felégettem a hidakat.
Mi maradt?
Nem baj, ha mégsincs túlvilág.
A lejtőn egyszer minden
acélgolyó leér.
Mindenki rab.
Nem új világot akartam, csak
ezt, itt megérteni.
Hátamon
hoztam elébük a Földet,
gerincem beleroppant,
eleddig
ismeretlen utakon
kerestem igazam.

De akkor is mozog.

A. Túri Zsuzsa

Bemutatkozás : A.TÚRI ZSUZSA (1971.07.30)

1971-ben születtem Budapesten. Mióta írni tudok, verselek, legtöbbször rímes formában. Kalandos életem leegyszerűsített, tömörített vallomásai ezek, melyekben ott vagyok én és az általam látott, átölelt Világmindenség. Az áhítat és az iszonyat, a boldogság és a halálfélelem. Életem, az Út a végső állomás felé csodákkal és csalódásokkal teli. Ezt szeretném megosztani azokkal, akik a verseket szeretik.

Önálló kötetek :
- BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA (2015, Underground Kiadó)
BOSZORKÁNYTÜKÖR (2016, KUK Kiadó)

- TŰZTÜNDÉRTÁNC (2017, KUK Kiadó)
- Antológiák
vagy 7-8 VERSELŐ ANTOLOGIÁBAN szerepeltem (Komàromi János kiadója, Paks)
3 Szó-kincs antológiában (Aposztróf kiadó , Budapest)
3 Igéretek antológiában (Garbó kiadó , Budapest)

Az említett könyveken kívül több netes és nyomtatásban megjelenő folyóirattal is dolgozom, van, ahol állandó szerző vagyok (Pld. Litera-túra magazin, Montázs magazin, Irodalmi Epreskert, a zürichi Magyar Ház lapja, a GenfHun lapja stb).
20 éves korom óta Genfben élek, itt több diplomát is szereztem, évek óta egy egy onkológus mellett dolgozom, sok versem a munkahelyi „élményekből” születik.
Köszönöm a figyelmet!!!

Tovább a kategóriában: « Jelek Gyermekhalál »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned