Logo
Nyomtatás

Szürkületben

1.
Túl „az emberélet útjának felén”
nem a mennyországot s poklot kutatom,
az erény rongy bugyra borult ki elém,
és gátol vagy segít késő utamon.

Tapogatózva és vakon igyekszem,
s mint világtalannak hiányzó egy szem,
úgy hiányzik, ki a gödörből kiránt.

Ki a múltból jött s itthon van a mában,
ha nincs ilyen (vagy nem bízik magában)
ösztönöm súgja meg a helyes irányt.

 

2.
Túl „az emberélet útjának felén”
egy biztos pontot keresek magamba’
s a zajos világból bármi jön felém
(lehet az szívélyes vagy épp goromba),

ne zaklassa fel legbensőbb valómat
zümmögő légyként (ami zavarón hat),
ívben kerülje el csendes pagodám

és a napnyugtában művelt kertemet,
mit Candide szelleme méltán emleget,
mint későn ébredőt a lét alkonyán.

 

3.
Túl „az emberélet útjának felén”
bezárkózva a faragott toronyba,
kezembe újra könyveket vettem én
(a tiszta ragyogás glóriába fonta

eszmélő lelkem mélysötét sebeit),
a betűk a sorban simulni kezdtek,
s éreztem, hogy ez a különös kezdet

szelíd bölcsességgel itt fent bekerít,
és sajnáltam lenn a puszta világot:
föntről láttam azt, mi lentről nem látszott.

 

4.
Túl „az emberélet útjának felén”
én is kimondtam: mégis mozog a Föld,
s kacagott bennem az eretnek erény,
míg a deresen a sötét sors püfölt.

Lemondtam ezért mindenről, mi árthat,
a torony áll és építem a várat
magamnak s annak, aki meglátogat.

Csak ne legyen harsány, legyen szemérmes,
a szemembe nézzen, amikor kérdez,
s amit majd megbánna, ne tegyen olyat.

 

5.
Túl „az emberélet útjának felén”
Voltaire és Erasmus fogják a kezem,
s gyermekként (kinek az élménye szerény),
hagyom vezessenek: nem ellenkezem.

Megbízom bennük (a jelen becsapott),
és mint bennszülött a térítő papot,
hitükkel együtt fogyasztom el őket,

s ha acél tudással lelkük rugója
lendít a fénybe, míg nem üt az óra:
nem herdáltam el kevésnyi időmet.

 

6.
Túl „az emberélet útjának felén”
már nem perlekedem, bölcsen hallgatok,
az utolsó szó csak egyszer lesz enyém,
és akkor majd látni fognak a vakok,

megtudják azt is, hogy komor az élet,
a homályban gyakran csalfák a fények:
matt koroméjben a szürke hogy’ ragyog!

S pislogva megértik, mi létem titka,
hogy szülhet hajnalt a vajúdó szikra,
ha szürkületben egy szürke folt vagyok.

 

 

Korábbi megjelenés: Agria /XII.évf. 1.szám, 2018.tavasz/

Utoljára frissítve:2018. november 24., szombat 14:04
Török Nándor

Bemutatkozás


A versek, a költészet számomra mindig is mentőövet jelentettek és jelentenek, egy menekülési lehetőséget biztosítanak bizonyos szituációk, jelenségek feldolgozásához, megértéséhez, meg-oldásához. Egyre inkább szükségem van erre, hogy a világban az általam elképzelt értékrend hiánya ne zavarjon és együtt tudjak élni vele (a megváltoztathatatlannal). Ezért fontosak a versek, akár olvasom, akár írom őket.
Emellett persze lenyűgöz a nyelv szépsége, a szavak variálhatósága, a bennük lévő rejtély meg-fejtésének élménye. Magával ragad ugyanabban a sorban a betűkbe bújtatott szórakoztató já-ték és a szárnyaló gondolat filozófiája.

Megjelent köteteim:

Érzelmek sodrában, 2015
Pajzs a résen, 2016
Hangok szürkületben, 2019
A Pillanat geometriája, 2020

© A Hetedik, minden jog fenntartva.