Szürkületben

1.
Túl „az emberélet útjának felén”
nem a mennyországot s poklot kutatom,
az erény rongy bugyra borult ki elém,
és gátol vagy segít késő utamon.

Tapogatózva és vakon igyekszem,
s mint világtalannak hiányzó egy szem,
úgy hiányzik, ki a gödörből kiránt.

Ki a múltból jött s itthon van a mában,
ha nincs ilyen (vagy nem bízik magában)
ösztönöm súgja meg a helyes irányt.

 

2.
Túl „az emberélet útjának felén”
egy biztos pontot keresek magamba’
s a zajos világból bármi jön felém
(lehet az szívélyes vagy épp goromba),

ne zaklassa fel legbensőbb valómat
zümmögő légyként (ami zavarón hat),
ívben kerülje el csendes pagodám

és a napnyugtában művelt kertemet,
mit Candide szelleme méltán emleget,
mint későn ébredőt a lét alkonyán.

 

3.
Túl „az emberélet útjának felén”
bezárkózva a faragott toronyba,
kezembe újra könyveket vettem én
(a tiszta ragyogás glóriába fonta

eszmélő lelkem mélysötét sebeit),
a betűk a sorban simulni kezdtek,
s éreztem, hogy ez a különös kezdet

szelíd bölcsességgel itt fent bekerít,
és sajnáltam lenn a puszta világot:
föntről láttam azt, mi lentről nem látszott.

 

4.
Túl „az emberélet útjának felén”
én is kimondtam: mégis mozog a Föld,
s kacagott bennem az eretnek erény,
míg a deresen a sötét sors püfölt.

Lemondtam ezért mindenről, mi árthat,
a torony áll és építem a várat
magamnak s annak, aki meglátogat.

Csak ne legyen harsány, legyen szemérmes,
a szemembe nézzen, amikor kérdez,
s amit majd megbánna, ne tegyen olyat.

 

5.
Túl „az emberélet útjának felén”
Voltaire és Erasmus fogják a kezem,
s gyermekként (kinek az élménye szerény),
hagyom vezessenek: nem ellenkezem.

Megbízom bennük (a jelen becsapott),
és mint bennszülött a térítő papot,
hitükkel együtt fogyasztom el őket,

s ha acél tudással lelkük rugója
lendít a fénybe, míg nem üt az óra:
nem herdáltam el kevésnyi időmet.

 

6.
Túl „az emberélet útjának felén”
már nem perlekedem, bölcsen hallgatok,
az utolsó szó csak egyszer lesz enyém,
és akkor majd látni fognak a vakok,

megtudják azt is, hogy komor az élet,
a homályban gyakran csalfák a fények:
matt koroméjben a szürke hogy’ ragyog!

S pislogva megértik, mi létem titka,
hogy szülhet hajnalt a vajúdó szikra,
ha szürkületben egy szürke folt vagyok.

 

 

Korábbi megjelenés: Agria /XII.évf. 1.szám, 2018.tavasz/

Utoljára frissítve:2018. november 24., szombat 14:04
Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Legfrissebbek a szerzőtől: Török Nándor

Tovább a kategóriában: « Vagy, aki vagy Találkozás »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned