Az Arany Tigrisben

(Bohumil Hrabal emlékére)

A lélek fájdalmát
hűti aranyló nedűvel
s a söröspohár tetején mindig
egy betűt rajzol
a fehér habon,
csendesen ül,
egyedül,
meggörnyedt háttal…
bűnbaknak jó az író
nem pöröl a sorssal
a jelen nem az ő ideje…

Készültem én
hogy lássalak
az Arany Tigrisben,
így láttalak én,
elmerengve ,
tenyeredbe támasztott
fejjel
újraéled a szép éveket
asszonyoddal,
a pillanatokat,mely
a tiétek volt,
a világ egy kis zuga
csak a tiétek volt,
érinthetetlen,
habfehér,
egyszerű, jóízű,
mint ez a korsó sör…

Ó, szép idők voltak,
a nélkülözés közepén,
a testet megtörő munka mellett,
mert volt két ember,
aki ki tudott szakadni az időből,
szigetet építettek
szerelemből…

Láttalak kibukni
a kórház ablakából,
már törött volt
angyalszárnyad,
ez volt, ami bántott,
zuhantál..
repültél,
fölfelé…

Fénylő pillanat volt az élet,
még hordozta a szépet,
az aranyló sör illatát,     
tiszta habját
az élet végtelen derűjét,
a szerelem mosolyát.

A galambok etetése
a végzetes út előtt,
elszánás az útra,
béke,alázat…
kihulltál a mocsokból,
a megbocsátás útján…

El kell
engedni a múltat,
sírva-nevetni
szétdobált értékeken,
levetett díszleteken,

-oly ismerős ez
a mi kis közép-Európánkban-

kilépve az aktuális időből,
lehet szépen élni,
nyomorban is,
mert körülölel
a pillanat csodája,
maga az élet…

Zöld terítő asztalodon
az Arany Tigrisben,
mellette,egy akasztón
pulóvered és sapkád,
a sarokban fekete esernyő…
látható vagy itt,
érezhető
a hangzavarban,
cigaretta füstben,
s egy pincér leültet,
egy foglalt asztalhoz,
érzi rajtam,
hogy dolgom van itt,
meghatódva ülök a sarokba,
nézek,fülelek befelé,
érzékszerveim faggatom,
míg rád találok…

Józanul fél az ember
menekül
önmaga elől,
másutt akar lenni,
átlépni a lehúzó időn,
de csak átlépni lehet,
de akkor is csak bohócsapkával,
mulatságos látni az újban a régit,
s az elvetendő régi házimurikat tart,
mert muszáj röhögni,vagy sírni,
látom az aprószentek napját ünneplő könyveket,
a soha ki nem olvasottakat,
magzatelhajtott sorokat,
Bosh és Brueghel pokla
feltámadt…
a mennyeket nem őrzi senki,
s oly gyönyör az embernek
a történelem nevében
rosszat tenni,
Sirva-röhögve
nézni a pusztulást,
micsoda happening ez!
Vigadjunk hát!
Magunkon értjük meg a forradalmak
melankolikus apokalipszisét…

Vedd le válladról a terhet,
a szégyen nem a tiéd
Viszem magammal múltad,
múltunk,
gyógyít az írás,
átvilágít fényed
a sör aranyán.

Utoljára frissítve:2018. július 12., csütörtök 14:15
Nyíri Erzsébet

Önéletrajz –féle…

Minden versemmel igyekszem kilépni a szubjektum világából s érvényes üzenetet kiáltani a világba… talán lesz, aki meghallja, megérti…

Bár 12 éves korom óta írtam verseket, novellákat, ötvenen felül tört ki belőlem a közlés vágya…

2013-ban jelent meg első verseskötetem- életem „delén” túl… De tudom, hogy soha nem késő, ha van mondanivalónk a környezetünk számára…

Csepelen születtem, ez meghatározza életem,”rám írta kézjegyét gyárkémények fekete füstje”…

Zárt világ volt, szigorú, puritán… de itt tanultam meg a szolidaritást, a kötelességet, az adott szó becsületét…

A Jedlik Ányos Gimnázium francia tagozatán tanultam, a tudás tisztelet mellett már itt tudtam, hogy elkötelezettje leszek az irodalomnak, művészeteknek. Irodalmi színpad tagja voltam, iskolarádiót, faliújságokat szerkesztettünk társaimmal.

Innen a Szombathelyi Tanítóképző népművelő-könyvtár szakára kerültem-egy kis kerülővel.

Közel kerültem a népi kultúrához, ma is sok népdalt ismerek, éneklek.

Nyugtalanul kerestem önmagam: voltam művelődési ház igazgatója, telefonos kisasszony, könyvtáros, honvédelmi előadó, kommunikációs tanár, mentálhigiénikus.

Engem a szavak védtek meg, ha összezavarodtam a magán vagy közéletben… a szavak sűrítik a létezés esszenciáját, s ha benne van, ami „szép, jó és igaz”… képes válaszolni neked, képes utat mutatni…

Írni-olvasni áldás… kapcsolatba lépünk önmagunk rejtett lényegével, a tudatalattival és a tudat felettivel… az anyagi megtalálhatja szellemi lényegét…

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned