Világszirmok

(szonettkoszorú)

1.

Oly testidegen számomra a csönd,
Hogy belezsibbad szinte alkarom.
És hogy lesz-e még ilyen alkalom?
Ezt majd eldöntik egyszer odafönt.

Szívkamráimba bárki bármit önt,
Én titkait már el nem hallgatom.
Látod? Tarkómon friss a baltanyom,
S körben érintetlen minden farönk.

Ebből látszik: csak engem bántottak.
Mint nagy tüzekre rőzsét, rádobtak,
És a harang szól zúzott lelkemért.

Lesz-e még jövő? Vár-e rám holnap?
Nyúlnak-e felém majd az áldottak?
Nem tudom, van-e, aki engem ért?

2.

Nem tudom, van-e, aki engem ért,
S aki eljön, ha remegve kérem?
Nem tudom, de, hogy van ilyen, érzem,
Hiszen az Isten régen már lemért,

S nem találtattam könnyűnek. Remélt
Célom is egyszer, tudom, elérem.
Hiába állnak büszkén, kevélyen
Ellenségeim, én mégis e tért

Magamnak lassan már meghódítom.
Járva a folyón, úszva a hídon
Néha megroppan könyök és a térd.

Halkan eltorzul már minden idom,
És ahogy görcsbe rándul az izom,
Nem adok választ, többé már ne kérd!

3.

Nem adok választ. Többé már ne kérd
Tőlem, hogy olyat tegyek, amit nem
Akarok tenni. Hisz látod, itt benn
Ugyanaz van, mint odakint, s ha félt

Valakit szívem, aki egykor élt,
Vagy éppen most él velem, köröttem,
Azért bármeddig harcolok. Hitben,
Reményben nincs itt hiány. Hát ezért

Indulj el velem, amíg még lehet,

Vitorláimba fújj friss új szelet,
S vágtató hajóm bárhogy is dülöng,

Százszor megátkozott áldó kezed,
Tartsd reménykedő, hű szívem felett.
Én nem félek, bármily vihar dühöng.

4.

Én nem félek, bármily vihar dühöng
Odakint, túl a vaskos falakon,
Vagy odabent, hol áll még a torony,
És padlásán ott van az a gyöngy,

Mit oly régóta őriz csonka tömb:
Szürke acélhegy beton alapon.
Testét körmömmel hiába kaparom.
Tehetetlen düh oly sokszor elönt,

Hogy nem lesz meg már soha a kincsem,
Összeesküdött ellenem minden.
Hitem elfedi sok sár és göröngy.

Mégse megyek én messze el innen,
Hisz mindig marad még miben hinnem,
Énbennem bárki bármit is ledönt.

5.

Énbennem bárki bármit is ledönt,
Hidd el, azért én állva maradok,
S támadóm ellen semmi haragot
Nem érzek itt, bár a fülembe csöng

A kiáltott szó: senki sem különb
Senkinél. És hiába faragok
Márványból magamnak új alakot,
És tökéletesebbnek, mint egy gömb

Önmagamat már hiába hiszem,
Nekem sincs másnál sokkal jobb ízem,
S bár néha érzem, kaptam kis reményt,

És a babért is talán elviszem,
Nem járhatok sohasem a vízen,
Azért elérem lassan majd a célt.

6.

Azért elérem lassan majd a célt,
Amely derengő fénnyel ott lebeg
Álmaim és a végtelen felett.
Azt, hogy valós-e, vagy pedig csak vélt,

Persze nem tudom. De valahol ért
Bennem mindig is ez a rettenet,
S meghatározta minden tettemet,
Sosem kímélve az erőt, a vért,

Ameddig hagytak, mentem előre.
Vitt hitem, és vitt vágyam, a dőre,
Néha mindenért, néha semmiért,

És ahogy napom már delelőre
Ér lassan, én nem maradok pőre,
Bár megfizetem kínokkal a bért.

7.

Bár megfizetem kínokkal a bért,
De végül járni fog a jutalom.
Mert mi jár, az jár. Semmi hatalom
Nem tépheti már széjjel a babért,

Mit fejemre tettek. Mert én a dért,
A fagyot elviselem. A havon,
Ha kell, ezerszer átkapaszkodom,
S meg se kérdezem soha, hogy miért?

Pedig énnekem otthonom a nyár,
Mely a szívemre új ablakot tár,
Párkányán virág, körben méhe döng.

Látod? Örökkön tárva-nyitva áll,
Hisz a távoli végtelenre vár,
Engem életillattal ő köszönt.

8.

Engem életillattal ő köszönt,
Ki ott fent a fellegekben szárnyal.
Mikor rám néz, tudom, lesz még pár dal,
Hisz tegnapokkal tele a bőrönd.

Benne tűz, a víz, az ég és a föld,
Ködben ázó hegyek ősi várral.
Köztük ülök, és néhány madárral
Beszélgetek. Érzem, mindent betölt

Körben ez a hatalmas nagy béke.
Hiába a múlt ezer emléke,
Még milliószor virrad reggelem.

Nem kérdezem, ami jár, az szép-e?
Egy lépéssel mindig feljebb lépve
Jeleit nyitott szemmel meglelem.

9.

Jeleit nyitott szemmel meglelem,
Hisz velünk lakik Ő a világban.
Arcát mindenhol már megtaláltam,
S bármerre jártam, Ő jött velem.

Fűtötte napom, fújtatta szelem,
Volt az illatom letört virágban,
Volt könnyem, és volt kezem, a lábam,
Szóval volt Ő már minden nekem.

Hószínű arcát, amely úgy ragyog,
Mint téli éjen fázós csillagok,
Én már rég színről színre ismerem.

És lehetnek a gondjaim nagyok,
Érezhetem, hogy én nem én vagyok,
Más mégsem lehet az én Istenem.

10.

Más mégsem lehet az én Istenem,
Csak ő, ki gondoskodva nyúl felém.
Én járhatok a világ túlfelén,
És moshatom vérbe a két kezem,

De őt félvállról soha nem veszem.

Mert én Övé vagyok, és Ő az enyém.
Állok néha a fenyőfák hegyén,
De bizony azt is Őérte teszem,

S persze a világért, hisz jól tudod,
Hogy nekem egy univerzum jutott.
E kozmosz zászlaját most felhúzom,

S végtelentől végtelenig futok.
Nem kell védeni már semmi burok,
Hisz végül ez a Föld lesz az otthonom.

11.

Hisz végül ez a Föld lesz otthonom,
Mert mindenemet vonzza ez a bolygó.
Itt élni nekem néhanap oly jó,
S néha nem látni túl a poklokon.

Ilyenkor mások álmát ellopom.
Kezemben gyöngy, jéghideg és forró.
Egyben van még. Nem csak ócska torzó.
Többet nem is kell róla mondanom.

Hát letüdőzöm a friss levegőt,
És nem hajlok meg már senki előtt,
Többé nincsenek béklyók lelkemen.

Megmászok lassan minden hegytetőt,
És érzek még a lábamban erőt:
Átsétálok az összes fellegen.

12.

Átsétálok az összes fellegen,
Mintha sosem járt utakon járnék.
A Nap bélyege bőrömön átég.
Olyan ez nekem, mint egy intelem,

Figyelmeztetés, amely hirtelen
Éri szívemet: ez már nem játék!
Hisz bennem lakik még az az árnyék,
Bár fény világítja meg életem.

Ez vagyok már. Mindig ilyen kettős,
Néha nap süt itt benn, néha felhős,
És szinte betonsima lesz egem.

Mégis így leszek én majd egyszer hős,
Mert megtanultam, itt az sosem győz,
ki gyáva, és már nem hisz semmiben.

13.

Ki gyáva, és már nem hisz semmiben,
S hagyja elrabolni az otthonát,
Azt nem is kell, hogy kövessem tovább.
Én repülni szeretek fenn, igen,

És vágtatni a felhőtengeren
Nem várva vissza istenek korát.
Jó lenne nem tévedni akkorát
Többé, mint párszor sikerült nekem.

S mégis mindig megindulok újra.
Hitem erős, szívem kemény, durva,
Mert viharoknak kezeit fogom.

Arcomat a fellegekbe fúrva,
Rálelek az egyetlenegy Úrra.
Hit nélkül velem nem lehetsz rokon.

14.

Hit nélkül velem nem lehetsz rokon,
Mert bennem táncol az egész világ.
Őrült körforgás ez, fények, csodák
Laknak testemben, és az arcomon.

De az igazi csodát én fonom.
Szívemből kihajt a gally és az ág.
Életet ebből fonok, és tovább
Lépek. Lábnyomom másik csillagon.

Hídként ívelnek át a lábaim
A végtelen dúlt virágágyain.
Így zárom le én végül majd a kört.

Nem pusztíthat el semmiféle kín,
Mert itt benn nagy a zaj, és odakinn
Oly testidegen számomra a csönd.

15.
(Mesterszonett)

Oly testidegen számomra a csönd.
Nem tudom, van e, aki engem ért?
Nem adok választ többé már, ne kérd!
Én nem félek, bármily vihar dühöng

Bennem. Bárki bármit is ledönt,
Azért elérem lassan majd a célt,
Bár megfizetem kínokkal a bért,
Engem életillattal ő köszönt.

Jeleit nyitott szemmel meglelem.
Más mégsem lehet az én Istenem,
Hisz végül ez a Föld lesz otthonom.

Átsétálok az összes fellegen.

Ki gyáva, és már nem hisz semmiben,
Hit nélkül velem nem lehet rokon.

Utoljára frissítve:2018. október 10., szerda 18:20
Csikai Gábor

1981. február 15-én születtem Csornán, de mindig is Kónyban éltem. A helyi általános iskola után a győri Révai Miklós Gimnáziumban érettségiztem, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán diplomáztam. Jelenleg Kónyban, az IKSZT Faluházban dolgozom, és szabadidőmben nem meglepő módon írok. Első könyvem 2013-ban jelent meg, melyet azóta már 18 követett, versek, mesék, regény stb. Írásaim rendszeresen megjelennek a helyi lapokban valamint különböző internetes oldalakon, verseim pedig már négyszer szerepeltek a József Attila Vers-Dal Fesztiválon, valamint publikáltam a Kisalföldben és A Hetedik irodalmi folyóiratban. Költeményeimet megzenésítve játssza Lukács István, Kilián Imre és az Ősforrás, K-Ember zenekar, a SzeRBusz zenekar valamint a Verskoncert zenekar, akiknek Valami szép című lemezén négy versem is szerepel. És ez még korántsem az út vége.

Tovább a kategóriában: « Szétesőben Aggok napjai »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned