Halkan ment el…

Nyolcvanöt év, szólt nagyanyám
s ült a fekete zongorán,
én nem hittem a szememnek
lopództam mögé – csendesen,
míg vállamra ült a félelem,

haját ma is kontyba tűzte,
felöltött hófehér ruhát,
(harminc éve már, feketében jár)
majd az ablak elé ült,
valakit mindig keresett,
öklével verte a koszos üveget,

minek jönnétek – kiabálta
s tépte magán a fehér ruhát,
majd ablakot tárt – párkányra tett
madaraknak vacsorát,
egész nap szidta halott fiát,
pohárba kérte a gulyást,
és elfeledte, rég feledte, hogy
tavasszal hó nélküli a világ,

aztán indult, az ajtónak dőlt,
míg befűzte férje bocskorát,
fejére kalapot, vállára puha
zöld színű sálat terített,
és ujjai közül földre lökte
a tegnappal fázó emlékeket,

már nem akart semmit, se jót,
se megátkozott rosszat,
és káromkodott egy hosszat,
ijedten néztük csöpp kezét
ahogyan az égre emelte,
majd térdre rogyott – imádkozott
akkor egész este,

nyolcvanöt év – szólt anyám
s gyűjtötte könnyét tenyérbe,
vajon nekem is, észt kell kapnom,
hogy megismerjem gyermekem,
vagy temetőkapujáig kísér
és marad velem a félelem,

nagyanyó ült, kezét ölébe ejtve
álmodott egy volt világot,
arcához engedett gyertyaláng
dalolt neki színes álmot,
árny csókolta fáradt kezét,
már várta, hogy hívja az ég,

másnap ünnep jött, nagyanya
fehér kötőt öltött – lisztet szórt
a tálba, majd leült a tisztaszobába',
kenyeret dagasztott, cipóba
kolbászdarab került – kemence
száján forró sóhaj ömlött,
a dagasztóteknő meg örült,

illatos kenyér került az asztalra,
fazékban káposzta dalolt,
míg húslevest mert – sosem szólt,
mi csak néztük, hová lett
a tegnapi bolond nagyanya,
ő meg elmondta mi lesz a vacsora,

anyánkat lestük – lesz-e szava,
kérdések nélkül telt a vacsora,
aztán nem szólt többet – egy évet
még hallgatag várt, mióta
megfőzte azt az utolsó vacsorát,
egy reggel arcát mosta, fésülte
és kontyba tűzte fehér haját,
anyámtól kért néhány korty teát,
a falnak fordult – kisimultak
szép arcán a ráncok – ujjai még
a paplanon jártak egy táncot…

Elaludt – szólt anyám,
majd keresztet vetve térdelt kicsit,
ujjai közé csípte homlokába hullt
néhány szál haját – simította arcát,
fehér lepedőt takart álmára,
s a nem lesz holnap gyöngyeit
dísznek illesztette nyakára.

Kozák Mari

Az életem java tanítással telt el, és tanulással.
Mindig vonzódtam az irodalomhoz, gyönyörködtettek a versek, mesék - magam is próbálkoztam az írással már fiatal koromban. Aztán valahogy hátat fordítottam mindennek - három gyönyörű gyermekem lekötötte minden pillanatomat.Vagy 15 évvel ezelőtt kezembe került egy régi mesém - megmutattam kis tanítványaimnak - tetszett nekik - én meg újra írni kezdtem. Először csak meséket, majd verseket. Néhány csoportban megfordultam már, mire meg mertem mutatkozni nyilvánosan is. Aztán bátrabb és bátrabb lettem - kaptam jó szót, kaptam dorgálást, de nem hátráltam.
Egy szörnyű tragédia megtanított arra, hogy másoknak is segítenek verseim, prózáim.
Több Antológiában megjelentem már. Saját könyveim vannak - versek, prózák, mesék. Van egy önálló oldalam, ahol megmutatom magam, ahol elvesztett fiamhoz írt írásaim szólnak anyákhoz, apákhoz, családokhoz.
Nekem az írás az életem, a megélt és átélt pillanatok, a másoknak segítés, a csodák várása és megmutatása. Talán sikerül, talán vannak akik megállnak egy pillanatra és velem gondolkodnak, velem örülnek vagy éppen sírnak.
Hiszem, hogy egy vers, egy mese, egy történet is segíthet feldolgozni a fájdalmat, szájszélre kérhet egy mosolyt, tenyérbe ültethet egy álmot.

Tovább a kategóriában: « Csak fújnak a szelek Megöregedtem... »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned