Montcorbier?

A múltat ismerni nem dívik manapság,
már nem is tudják ki volt Montcorbier,
ökölre ment, ha fényt prédikált a papság,
a sár színe vetekszik bűneivel.
Dohos pince-mély ásított vad szívére,
míg vállát verték barátként koldusok,
soha nem vetette meg, ha forrt a vére,
kócos örömlányok csókjáért futott.

-Herceg, te láttad minő francia voltam-
a pokol nem szült még ily alattvalót,
-neked nagyságom ugyan mit érne holtan,
mon cher, felejtsük a reám rótt bitót.
Uzsorás polgári gőg, vén papok fattya,
jobb tán nem vagyok, de rosszabb sem, tudom,
és mégis, bűnöm e szolganép akasztja,
míg lelkem sötétjét versben árulom.

-Hercegem, a fa csak kidőlne alattam,
keress helyettem egy jó zsíros papot,
Párizst, a nagy cédát, magam mögött hagytam,
emelek előtted -bár csúf- kalpagot.
-Lesz még idő, mikor engem emlegetnek,
a hírnevet -"eszkűz"- meg nem tilthatom,
gondolj rám, ha mégis nálam melegednek:
egykor „François” voltam, netán Villon.

Cs. Nagy László

A Ratkó korszak gyerekeként láttam meg a világot, így "régenszületett" vagyok. Nagy László a becsületes nevem, ám mindenhol, ahol fénykép híján nem egyértelműen lehet beazonosítani, "Cs" szerepel a nevem előtt, utalva családunk kissé bonyolult múltjára. Valójában azért írok, mert szeretném megfejteni azt a varázslatot, amit a vers jelent, igaz, minden arra mutat, hogy a lehetetlennel próbálkozom. Bármit elmondhatnék magamról, az is csak szerény adalék volna mindabból, ami/aki vagyok, és amit nem mondanak el a verseim, azt talán nem is érdemes elmondani rólam.

Legfrissebbek a szerzőtől: Cs. Nagy László

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned