Arcok üvegen át

A saját kiáltásaim tartanak fogva.

Mint egy keretbe foglalt próbababa,
jeges, áttetsző cellákban forgok.
Nesztelenül hullnak vágyaim:
opálos szövetek a levegőben.

A vitrinen át rám meredő arcok.
Hajszálaikat is megszámlálhatom,
lehunyt szemhéjuk mögött pásztázhatom
álmaik lebernyegét.
Érintés nélkül is karcolhatom
szaruhártyáik lüktető falát.

Lépteik ütemét,
mint egy harangjátékot,
végigkongathatom az üvegtáblákon.

A kockákon túl ott a régi város,
csupa gótikus alakzat.

az arkangyalok glóriái
egymás félkörébe tapadnak,
mint plakátokon a narancsok.

a neonfény szárította arcok
mozaikját megtöröd, mint a kenyeret.
Azon a napon, amikor lélegezni kezdek,
ez a mozdulat marad az egyetlen táplálékom.