Utcasarki Don Quijote


Ki, ha nem én!
             Hogy belevágtam!
                        Hány szélmalom odacsapott!
Kezdeném újra…
            De megnyomorodva?
                       Most papírforgókat árulok…

Gáspár Imre Apó

Jövőre hetven éves leszek. Városban gyerekeskedtem, nőttem föl, negyed századdal ezelőtt "elfalusiasodtam". Az én nemzedékem legtöbb tagja, ha máskor nem, középiskolás korában. pláne ha szerelmes, rátalált a világ-virág rímpárra és elkezdett verseket írni... környezetében erre általában talált biztatást... A fejlettebb önkritikával bírók, s a szerencsésebbek azután ezt pár éven belül abbahagyják, vagy kinövik... Nekem, -bár enyhe diszgráfiám miatt erre a többieknél komolyabb esélyem volt,- ez nem igazán sikerült... Különböző okoknál fogva különböző noteszekben újra meg újra "bűnbe estem"... Volt hogy évtized is eltelt "sine linea", volt, hogy naponta több is létrejött... A vers olvasás azonban mindeközben folyamatosan szenvedélyem volt, és a versformák is fölkeltették a figyelmem... Nem mondom, hogy mindegyiket műveltem, de epigrammától elégiáig, rubáitól limerickig, balladától szonettig,sok mindennel "kokettáltam" sőt az utóbbi évtizedben rákaptam a haikura is... Pár évig hozzám hasonló város-közeli rokon lelkekkel egy irodalmi kört is alkottunk, egymást olvastuk, értékeltük... A versbarátok nagy szerencséjére nem vagyok grafomán, ezért sok gondolatom nem jut el a papíríg... Ugyancsak fékez olykor, a "nem is biztos, hogy jók ezek" és a "ki olvas ma verset" gondolata. Vagy másfélszáz vers egy számítógép csere áldozata lett... Kötetem nincs, ilyen olyan periodikákban jelent meg egy pár sorom... Pár éve Salgótarjánban véletlenül rátaláltam egy vers-író pályázatra, neveztem, megnyertem... Ha költő volnék, van bennem egy erre az "állapotra" egyáltalán nem jellemző tulajdonság: Tudok verset NEM írni... Is.

Legfrissebbek a szerzőtől: Gáspár Imre Apó

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned