Szonett, ami nem szonett lett…


Két szemed, csípőd, karod, arcod, ajkad,
megbontja szilárdan rakott elmém;
agyam most homokvár, tenger szélén,
mi majd dagálykor a habokba olvad.

Lassan lerontod makacs falaimat,
újra csendes, szent hittel öntesz el:
Ha a bölcs égből senki sem felel,
akkor sem érhet a keserű bánat.

A szerelem gyorsan, az ember szívét
– mint a tenger szerves törmelékét,
mit egy új, virágzó életnek ad –

felkapja, s izzó tüzekbe szórja szét,
ahol gyönyörben fogyhat el. Ezért
fáj, ha kezem csupasz testeden halad.

Fabók Endre

Gyermekkoromban sok mindennek láttak. Festő leszek, színész, építész… 17 évesen azután jött a diagnózis: Sclerosis Multiplex. A hegyek, a korlátok magasabbak lettek, a szép remények pedig lassan felaprózódtak. Ma már boldoggá tesz, ha beszélgethetek.
Nem volt vágyam, hogy valaha „költő” legyek. Verseket akartam írni; - hangra. Mi a vers: - szerintem – Egy olyan megkomponált, tömör, tartalmas szöveg, ami a csontjaink szöveteibe képes beenni magát. Ritmusa van, dallama; csak ezek után vagyok kíváncsi a metaforákra, a metonímiákra, a rímekre.
A látásom mára lehetetlenné tette számomra az olvasást. Persze akadnak olyan írások, amik megérik a fájdalmakat.
Amit leszögeznék: Költő nem vagyok Egy (most már) férfi vagyok, aki szeretne értelmet találni a maga létezésében. Ezért alkotni próbál; és e kísérleteit megosztja Veletek, remélve hogy így vagy úgy, de hasznotokra lehetnek.

Legfrissebbek a szerzőtől: Fabók Endre

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned