Szélcsend

                        karc hideg tűvel


Thick-thack, thick-thack,
múlik a modern magyar idő,
a fővárosi. Szél kél,
vörös az ég alja,
tányérantennák közt csusszanva
kapucsínóba csobban a Nap
a régi gyártelep mögött.
Múltunk épp a jövőnket falja.

Az aláírásgyűjtők már elvonultak,
nyomukban elnyújtott panaszszó
lapul a penészes lépcsőházban,
a burjánzó gyűlölet bűze
böfögve szavazni vágyik.
Több tonna beton nyomja itt a rendet,
kinek, minek magyarázzam,
hogy néha a gégemetszés életet menthet,
Stadionország vajúdni vánszorog
a jegesen villogó, vetetlen ágyig.

A tévéhíradóig még bőven van idő,
a sok semmiség csak nem áll
mindenséggé össze. Mint száradó háló,
lebben a függöny az ablakokban,
elég a városi fény, zokog az abortáló alkony,
a pneumatikus kapunyitó az egyetlen ellenálló.

Zihál az utakon az araszoló autócsorda,
járdaszélre hullva hallgat a törten
maga alá fordult, csapzott krizantém.
Az úttesten elgázolt harangszó lapul.
Fejét fel itt már senki nem veti,
sunnyogó hősök vonalkódos pályázataiból
épül vacogó szíveink köré bánat karantén.

Hatodik kötetem hoztam a nyomdából,
azon könyökölök rodeni pózban,
a hetedikért embriókat ölök, mindhiába,
jól látszik innen is a történelem,
a távolodó és a jövő,
sikeres minden, akár a szabadstrand Szibériában.

Úgy távolodik a gondolat a tettől,
mint sikoltás a megkarcolt üvegtől.
Még alig fáj, inkább csak sajog,
versekbe keserednek a hitegető órák.
Pengetaréjos drótkerítés közt élünk,
lustán terpeszkedik bennünk a jó rák.

Ha jön a tömeg, ha nem, szabad,
hanem, ha kell,
az útmenti lámpa pirosra vált,
a pulzáló idő, mint mindig,
csak a lehetőséget menti,
makacskodik, mint törötten fénylő zöldág,
tömött sorokban vonul
tanulságért a zord valóság.

Omladozó falak között
lüktet bennem e vers lazán.
A létezés peremén
rám sem figyelsz, édes hazám!
Betonba harapva csorbul a tejfog,
míg az idő, katonabakancsban
a körletfolyosók meandermintás
kőlapjain, szüntelen kopog,
életünk mindenképp elfogy.

Az indulat forr, habzik a cefre,
sok és kevés is, hogy igazán hasson.
A szomszéd házról, látom,
most ugrik le egy háziasszony.


A kanyaron túl versenyt rikácsol
Riadóztatva egy rendőr-, egy mentő-
Egy tűzoltókocsi
Anziksz Prolinéziából.

Csontdaráló stadion-ország
Mint csuklópánt az anjebment

Ajtómon váratlan ess be,
mint magozatlan meggy a rétesbe

R. M. füzetében üresen maradt az utolsó oldal
fehéren villog, ásít

egy pihenő puha nő lába közt,
ahol a pihe nő

Szerdahelyi István után
A rendnek nincs osztálytartalma,
ha alákerülsz, iszonyú súlya van,
ha kitérsz előle, szabadsággal komázó,
könnyelmű suhanc Don Juan.
amíg (ha) van még idő,
ha elfogy: adieu!

Tél van, rosszkedvünkkel tele.

Köves István

KÖVES ISTVÁN

(1938.03.29. -            )

Költő, drámaíró. Amit tud, azt nem a JATE Bölcsészettudományi Karán, vagy a Színház- és Filmtudományi Főiskolán tanulta, ott csak diplomákat szerzett. Életét (eddig) az irodalom és a könyvek jelentették: néhányan az ELTE Egyetemi Könyvtárának főkönyvtárosaként, a Magvető Kk. lektoraként, a Magyar Ifjúság, illetve az Ifjúsági Magazin irodalmi szerkesztőjeként, a Pécsi Nemzeti Színház, a Magyar Rádió, a Magyar Televízió dramaturgjaként és számtalan irodalmi kör, klub, társaság alapítójaként, antológiák szerkesztőjeként emlékez(het)nek rá.

Versei és novellái számos folyóirat, heti- és napilap hasábjain olvashatók, s újabban a világhálón (bővebbet a Google és a Facebook) is megtalálhatók.

Megjelent kötetei:

MIDLIFE CRISIS (London, 1967)

VOLTOMIGLAN – VOLTODIGLAN (Bp., 1975)

BLUE BOX + BLACK BOX (Bp., 1986)

BABÉRT BABÉRT (Bp., 1987)

AKKOR IS BOLDOGOK LESZÜNK (Bp., 1991)

EGY/SZEM/TANÚ (Szeged, 2002)

TÖRT/ÉN/ELEM (Szeged, 2004)

KUPLERÁJBAN NINCSEN SZŰZLÁNY (Bp., 2016)

ULICKAJA SZOKNYÁJA MÖGÉ BÚJVA (Bp., 2017)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned