József Attila

Mindig lázban égtél,
De ápolóid elmaradtak.
Apád csontos kezét
Apró gyermekként szorítottad,
Mint ideg a szívet.
Te tántorogtál, ő meg lépett…
Idegen föld pora
Tékozló testével eggyé lett.

Mindig lázban égtél,
De ápolóid elmaradtak.
A mama ruháját
Hiába húztad, ráncigáltad,
Csak szíved tépted ki:
Nagyon fáj! – kiáltásod lucskos
Város-szenny takarja,
S a vonatfüst szürke mocska.

Mindig lázban égtél,
De ápolóid elmaradtak.
Nem óvtak, védtek meg
A szerelmek, csak szorítottak.
Puha karosszékben,
Hideg öntudat fényében,
Ami nem volt tiéd,
Csak hittél a másik erejében.

Mindig lázban égtél,
De ápolóid elmaradtak.
Apád, anyád, Márta,
S a többiek… élni – hagytak?
Hagytak, nem számított,
Hogy vagy: se utód, se ős, senki.
Életed szivárgó
magzatvíz – elhagyott mindenki.

A gondolatok fogságába
Hagytak belehalni.

Orosz Margit

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Orosz Margit

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned