Anyám emlékei

A háromlábún üldögél,
tenyere takarja arcát,
száz ránc szalad ujjai közül,
szája szélén mosoly szendereg,
emlékszik – egyszer rég,
tán volt ő is gyerek.

homokban térdelt – fázott,
hiába fürdette arcát a nap,
rövidke szoknyája ráncán
kenyér kovásza maradt,
háta fájt – nem szólt,
míg hajnalban dagasztott,
reggel öccseinek enni adott…
a dohánylevél is várta,
ha felfűzi, még mosnia kell,
a tisztaszoba ágya
ma fehér gyolcsot követel,
aztán asztalt terítni,
a mosatlan kezét keresi,
majd a tojást este összeszedi…

A háromlábún üldögél,
tenyere takarja arcát,
száz ránc szalad ujjai közül,
szája szélén mosoly szendereg,
emlékszik – egyszer rég,
tán volt ő is gyerek.

néha játszott – vagy
álmodta tán a csutkababát
és színes szalagot hajába,
cipőt sarokkal – kopogjon,
ha templom kövén oson,
meg karácsonykor kicsi fát
csengővel díszelgőt,
ajándékot – két karamellát,
azt is, amit ő sütött…
az iskolába télen mehetett,
ha odakint már fagyott,
mert tavasszal daloltak
anyjáért a vaksi csillagok…

A háromlábún üldögél
tenyere takarja arcát,
száz ránc szalad ujjai közül,
szája szélén mosoly szendereg,
emlékszik – egyszer rég,
tán volt ő is gyerek.

aztán felnőtt – észre sem vette,
három lánya esténként kereste
mosolyát és tiszta szívét,
de mind kötő alá rejtezett
s velük a volt boldogsága,
akkor épp negyedik lányát várta…
a tavaszt sem ismerte,
a nyár nevetve megcsalta,
az ősz volt ki karjában ringatta,
s ahogy teltek az évek,
az özvegység a kezére égett…
néha elsétál egy kereszthez,
térdét meghajtja – hallgat,
fekete kendőjét teríti
egy gyermeklány sírhantjára.


A háromlábún üldögél,
tenyere takarja arcát,
száz ránc szalad ujjai közül,
szája szélén mosoly szendereg,
emlékszik – egyszer rég,
tán volt ő is gyerek.

Kozák Mari

Az életem java tanítással telt el, és tanulással.
Mindig vonzódtam az irodalomhoz, gyönyörködtettek a versek, mesék - magam is próbálkoztam az írással már fiatal koromban. Aztán valahogy hátat fordítottam mindennek - három gyönyörű gyermekem lekötötte minden pillanatomat.Vagy 15 évvel ezelőtt kezembe került egy régi mesém - megmutattam kis tanítványaimnak - tetszett nekik - én meg újra írni kezdtem. Először csak meséket, majd verseket. Néhány csoportban megfordultam már, mire meg mertem mutatkozni nyilvánosan is. Aztán bátrabb és bátrabb lettem - kaptam jó szót, kaptam dorgálást, de nem hátráltam.
Egy szörnyű tragédia megtanított arra, hogy másoknak is segítenek verseim, prózáim.
Több Antológiában megjelentem már. Saját könyveim vannak - versek, prózák, mesék. Van egy önálló oldalam, ahol megmutatom magam, ahol elvesztett fiamhoz írt írásaim szólnak anyákhoz, apákhoz, családokhoz.
Nekem az írás az életem, a megélt és átélt pillanatok, a másoknak segítés, a csodák várása és megmutatása. Talán sikerül, talán vannak akik megállnak egy pillanatra és velem gondolkodnak, velem örülnek vagy éppen sírnak.
Hiszem, hogy egy vers, egy mese, egy történet is segíthet feldolgozni a fájdalmat, szájszélre kérhet egy mosolyt, tenyérbe ültethet egy álmot.

Tovább a kategóriában: « Nemzedékek Tükörvers »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned