Tér I.

Az ember helyet keres,
kitölti a teret,
kövek illesztéseit,
vad hangszórók csendjeit.
Az ember helyet talál,
lelkébe szivárog a táj –
ő maga lesz az a kő,
ő maga lesz az a csend.
Ő maga lesz a zsivaj,
ami az élettel jár,
ő maga lesz a vihar,
s benne elázott madár.

Hirschler Szorina

Hirschler Szorina vagyok. Eredetileg - még az érettségi után - dekoratőrnek tanultam, majd ingatlanügynöknek, majd szobrásznak. Most kikötöttem a logisztikánál és a repülésbiztonságnál, mellette verseket és dalokat írok, rajzolok, nagyon ritkán festek, még ritkábban szobrok.

Régebben az intuitív, minimális utómunkát igénylő „automata költészet” ment jobban, ma is hasonló az alapműködésem, de többet dolgozom (egyáltalán: dolgozom) egy-egy anyagon, amíg kész lesz. Sokszor énekelve írtam régebben, ez ma is meglátszik a szövegeken, bár megint kezdek visszatérni a „kántálhatatlan” szabadverses formákhoz.

Az utóbbi időben csak saját hobbioldalakon (minimális aktivitású, azóta már megszűnt blog, kicsit aktívabb tumblr oldal) publikáltam egy-egy verset, most nagy váltás ez a komoly szakmai közeg, és megtisztelő, hogy itt lehetek.

Legfrissebbek a szerzőtől: Hirschler Szorina

Tovább a kategóriában: « Láttam az arcát Tér II. »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned